Júniusban lesz éppen száz éve, hogy Bartók Béla elõször indult fonográfkészülékkel népdalt gyûjteni. Vállalkozása fényes sikerrel járt: néhány hónap alatt nagyszámú hangfelvételt készített, s több száz dallamot sikerült lekottáznia. Az összegyûjtött dallamokból tízet még a nyár végén zongorakísérettel látott el, amelyek a Kodály Zoltánnal közösen összeállított Magyar népdalok címû füzetben 1906 decemberében nyomtatásban is megjelentek. E kiadvány elõszavában a szerzõk nagyszabású tervet vázoltak fel: nem kevesebbet tûztek ki célul, mint az ismeretlen magyar népi dallamkincs teljes feltárását, megõrzését és népszerûsítését. Az egyszerû kísérettel ellátott dalokkal a zenekedvelõ közönséget kívánták bevezetni a népdalok világába, az eladott füzetek bevételével pedig a gyûjtést szándékoztak folytatni. De várakozásukban csalódniuk kellett - a füzetekbõl annyi sem kelt el, amennyi a kiadás költségeit fedezte volna. Tervüket azonban nem adták fel. Hosszú évek odaadó munkájával több ezer dallamot gyûjtöttek össze, megteremtve a magyar népzenetudomány alapjait. Szinte pályájuk végéig komponáltak népdalfeldolgozásokat is. Bartók vagy háromszáz, Kodály kilencszáz népi dallamot használt fel mûveiben.

A Magyar népdalokban megjelent kompozíciók Kodály elsõ alkotásai a mûfajban. Bartókot azonban már korábban foglalkoztatta az a gondolat, hogy népdalfeldolgozásokat készítsen. 1904 decemberében írta húgának:

"Most uj tervem van: a magyar népdalok legszebbjeit összegyûjtöm és a lehetõ legjobb zongorakísérettel mintegy a mûdal nívójára emelem. Ez arra volna jó, hogy a külföld ilyen gyûjteménybõl megismerhesse a magyar népzenét. Jó magyarjainknak persze ilyesmi nem való. Ezek irtóznak minden komoly dologtól. Sokkal jobban izlik nekik a megszokott cigányos slendrián, a melytõl minden zenész és minden mûvelt külföldi világgá fut..."

Elsõ népdalfeldolgozása, a Székely népdal címmel 1905 februárjában megjelent mû ekkorra már elkészült, de feltehetõleg ez idõ tájt kezdte Bartók annak a dalciklusnak komponálását is, amelynek felirata ("I. sorozat") további terveket sejtet. Ugyan az itt felhasznált dallamok valójában nem népdalok, hanem többé-kevésbé közismert népies mûdalok, Bartók elhatározása mégis döntõ jelentõségû lett pályájának és zeneszerzõi stílusának további alakulására. Az alábbiakban megkísérlem rekonstruálni a népdalok összegyûjtésére és feldolgozására irányuló terv megszületésének fõbb mozzanatait, és a népies mûdaloknak ebben a folyamatban játszott szerepét.

Ismeretes, hogy a zeneakadémista Bartókot elsõsorban mint ígéretes zongoristát tartották számon. Zeneszerzéstanárától nem sok praktikus tanácsot vagy biztatást kapott; alig komponált, inkább a zeneirodalom buzgó tanulmányozásának szentelte idejét. 1918-ban írt önéletrajzában úgy emlékezett vissza, hogy a stagnálásból Richard Strauss Imigyen szóla Zarathustra címû mûvének elsõ budapesti elõadása ragadta ki. Az élmény hatására írt négytételes szimfóniának azonban csak scherzo tételét hangszerelte meg. Nem tudhatjuk, hogyan fejlõdött volna tovább az ifjú Bartók zeneszerzõi nyelvezete, ha érdeklõdése nem vesz hamarosan újabb irányt. Életrajzában azonban Bartók egy másik fontos hatásra is rámutatott: "ez idõben indult meg Magyarországon az az ismert sovén politikai áramlat, amely a mûvészet terén is érezhetõvé vált. Arról volt szó, hogy a zenében is valami specifikusan magyart kell teremteni. Ez az áramlat elragadott engem is..."

Magyar témájú vagy magyaros stíluselemeket tartalmazó mûvekbõl nem volt hiány a 19. században. Némelyiket Bartók már tanulóéveiben megismerte. Denijs Dille Bartók ifjúkori mûveirõl készített katalógusából tudjuk, hogy a gimnazista Bartók négykezes feldolgozást készített a Rákóczi-indulóból, és meghangszerelte Brahms4. magyar táncát. Akadémiai évei alatt is többször játszotta vagy hallotta Brahms, Erkel, Liszt és kortárs zeneszerzõk magyaros tematikájú mûveit. Levelezésében viszont nincsen nyoma annak, hogy 1902-ig különösebb figyelemre méltatta volna bármelyiket is. Feltûnõ és jelentõs azonban a következõ, édesanyjának 1902. október 16-án írt levelében megörökített epizód:

"Mikor beiratkoztam a zeneszerzésre, asszongya a titkár: aztán most komponáljon is. Hivatkoztam szimfóniámra. Erre õ asszongya: igen de komponáljon - asszongya - valami magyart. Mire én nevetni kezdek. Erre õ asszonda: no lám! ilyenek maguk! Ha asszongyuk, komponáljanak valami magyart, hát elkezdenek nevetni. Odajött erre az igazgató s figyelmembe ajánlotta Arany »Rodostó«-ját. Asszongya lehet erre valamit komponálni s beleszõni a Rákóczy induló hangjait. - No iszen gratulálok magamnak."

A beszámoló kissé gunyoros, népieskedõ hangjából úgy tûnik, mintha Bartókot váratlanul érte volna a Zeneakadémia két tekintélyes személyiségének javaslata, jóllehet az intézmény szabályzata szerint a végzõs zeneszerzõ-növendékek két nagyobb szabású diplomamunkájuk egyikét magyar stílusban voltak kötelesek megírni (Vikárius László szíves közlése). A Strauss zenéjéért rajongó, a Heldenleben partitúráját magával cipelõ diákot mégis meglepte a tanács, azonban nyilván elgondolkodott rajta. Nem véletlen, hogy néhány hét múlva Dohnányi szimfóniájáról írva édesanyjának a mû Adagio tételérõl megjegyezte, hogy "határozottan magyaros (cigányos)". Talán ez a példa ihlette elsõ magyaros hangvételû mûvét, az 1902-es keltezésû, Pósa Lajos népies költeményeire írt dalciklust. 1903 elején a végzõs zeneakadémista diákot már határozottan foglalkoztatta az új magyar mûzene megteremtésének kérdése. Január 9-én a Dohnányi-szimfónia nagy sikerû bemutatójáról írt riportjában Bartók már kevesellte a mûben a magyaros elemeket, és nem értett egyet a kritikussal, aki a magyar nemzeti zenestílus elõhírnökét látta benne. Édesanyjának írta: "Abban azonban a jó úr nagyon téved, hogy Dohnányi teremti meg a magyar mûzenét. Esze ágában sincs. Szimfóniájának is csak a II. tétele magyaros, az elsõre még rá lehet fogni ezt, a 3 utolsóra éppen nem."

Bizonyos, hogy ekkorra Bartók már magát érezte elhivatottnak az új magyar mûzene megteremtésére. A megelõzõ évek sovány zeneszerzõi termésével ellentétben 1903-ban kompozíciók egész sorával jelentkezett, a legkülönfélébb mûfajokban kísérelve meg ötvözni a magyaros stíluselemeket a Strausstól tanult újszerû hangzásvilággal. Január és október között írt négy zongoradarabot (Tanulmány balkézre; 1. Ábránd; 2. Ábránd; Scherzo); hegedûszonátájának magyaros fináléjával június 8-án ért el - egyik kritikusának szavával - "frenetikus hatást". Tíz nap múlva egy (elveszett) dalciklusáról írta édesanyjának: "Grubernénak nagyon tetszik a »4 dal«, mondd meg Böskének hogy becsülje meg õket, mert ezt a »leendõ magyar Beethoven« (!) komponálta. Hát én nem ismerek jobb magyar dalt azoknál. Ez egyébként nem nagy mondás, mert roppant kevés magyar dal van." Áprilisban Bartók szimfonikus költemény megírásába fogott, Strauss modorában, de magyar motívumokkal. Mintha csak a tanév kezdetén kapott felhívásra lenne válasz, a mû a magyar történelembõl meríti témáját, de hõse nem az akkor már a legendák világába tartozó Rákóczi, hanem Kossuth Lajos, a közelmúlt emlékezetes történelmi eseményének, az 1848-as szabadságharcnak vezére. Kossuth alakja ekkor még elevenen élt a magyar köztudatban. A Függetlenségi és 48-as ellenzéki pártot Kossuth fia, Ferenc vezette, és szép számmal élhettek még azok közül, akik alig kilenc évvel Bartók mûvének keletkezése elõtt részt vettek Budapesten a milliós tömegben, amely Kossuthot utolsó útjára kísérte.

A mû 1904. januári budapesti bemutatója nagy feltûnést keltett, és Bartók elégedetten nyugtázhatta, hogy jó úton jár: "Bartók az elsõ tisztára magyar szimfonikus" - írta a bemutató után egyik kritikusa, Kern Aurél. A siker, amelynek hatására néhány mûve nyomtatásban is megjelent, további munkára ösztönözte Bartókot. 1904 termése egy zongoraötös, a zongorára és zenekarra írt Scherzo és egy újabb virtuóz zongoradarab, a Rapszódia, amelynek késõbb hangszeres változatát is elkészítette. E két utóbbit Bartók már felnõttkori alkotásnak tekintette: amikor 1908-ban néhány zongoradarabjának publikálása alkalmával opusz-számozással látta el mûveit, a Rapszódiának adta az 1-es, a Scherzónak a 2-es opusz-számot.

Milyen mintát követhetett a múlt század elején a zeneszerzõ, aki eltökélte, hogy magyaros karakterû mûveket komponál? Természetesen utánozhatta az Erkel, Liszt, Brahms mûveiben elõforduló magyaros elemeket, de még természetesebb, hogy érdeklõdése azok forrásának felkutatására irányult. A már többször is idézett életrajz így informál: "Ez az eszme [a magyar mûzene megteremtése] ráterelte figyelmemet népzenénk tanulmányozására, helyesebben annak tanulmányozására, amit akkoriban magyar népzenének tartottak." Népdalnak tudta a köztudat a 19. század dilettáns nótaszerzõinek alkotásait, amely elsõsorban a városi polgárság hazafias érzéseinek kifejezését szolgálta. A mûfaj elsõ példái a harmincas években keletkeztek verbunkos táncdallamok megszövegesítésével. Késõbb szöveges dallamok is születtek, a verbunkos és nyugat-európai dalok mintájára. Kezdetben vándor színtársulatok, az 1880-as évektõl elsõsorban cigányzenekarok terjesztették a magyar nótát, amely így a falu népének széles rétegeihez, de még külföldre is eljutott. A századfordulóra valósággal elárasztották a zenemûpiacot a népszerû dalkiadványok, százával jelentek meg a divatos, zongorakísérettel ellátott magyar nótákat tartalmazó füzetek.

A gyermek Bartók otthonában is gyakran felhangzottak ezek a dallamok. Édesanyjának visszaemlékezése szerint a négyéves Bartók "egy ujjal kiverte a zongorán az elõtte ismeretes népdalokat; 40-et tudott és ha mondtuk a dal kezdõ szövegét, õ azonnal el tudta játszani." Egy másik adat szerint a gimnazista Bartók zongoraátiratot készített három népies mûdalból egy iskolai ünnepélyre. Mint 1902 májusában írt levelébõl kiviláglik, a cigányzenekarok játékmodorából Bartók hamarosan kiábrándult, mert mint szokatlan eseményt említi benne, hogy Dohnányi és más zenészek társaságában kávéházba ment, "méghozzá cigányzenét hallgatni (!)". Hozzá is teszi, szinte mentegetõzve: "Mert az a cigány valami extra, nem olyan, mint a többi." Fent idézett, 1904. december 26-i levelében is a "cigányos slendrián" elõadásmódot kifogásolta, ebben látva a népies dalrepertoár érvényesülésének akadályát. A 19. századi zeneszerzõkhöz hasonlóan tehát a pályakezdõ Bartók is a magyar nótákat tekintette példának a nemzeti zenestílus megteremtéséhez. Ezekre mintázta 1902-ben a Pósa-dalokat, amelyeknek elsõ és harmadik tétele lassú kesergõ, a második és negyedik pedig feszes ritmusú csárdás, a zongorakíséretben a cigányzenekarok szinkópás, a késõbbi népdalfeldolgozásokban is visszatérõ brácsaeffektusával.

Ugyanakkor Bartók foglalkozni kezdett a dalok mûzenei feldolgozásának, "mintegy a mûdal nívójára" emelésének lehetõségével is. Elképzelhetõ, hogy a Pósa-dalokkal egyidõs egy keltezés nélkül fennmaradt mûve, az országszerte ismert, "Lehullott a rezgõ nyárfa aranyszínû levele" kezdetû dalból készült négyszólamú kórusfeldolgozás. Dille kérdõjellel 1900-ra datálja ugyan, és az iskolai feladatok közé sorolja, de nem tartja kizártnak azt sem, hogy késõbbi, önálló kompozíció.

Mindenesetre ekkortájt kezd Bartók kutatni emlékezetében a gyermekkorából ismert, elfelejtett dallamok után. 1903-ban két alkalommal is említ népdalokat levelezésében. Április 1-jén húgától, "mint a népdalok jeles ismerõjétõl" két dal szövegét szeretné megtudni. Az egyik dal ("Az egri ménes mind szürke...") az I. sorozatként jelölt dalciklus negyedik darabja lett: feldolgozását Bartók talán már ekkor tervbe vette. Október 12-én pedig "a 101 (vagy 104) magyar népdalt" kéri húgától Bartók, hozzátéve: "esetleg valamire való más népdalt is lehet mellékelni". Arra azonban nincsen adat, hogy ekkoriban komponált volna népdalfeldolgozásokat.

A mûfaj kipróbálásához újabb tapasztalatra volt szükség. Dille derítette fel, hogy Bartók 1904 májusától hat hónapig kis megszakítással egy eldugott felvidéki birtokon, Gerlicepusztán tartózkodott fizetõvendégként, ahol zavartalanul tudott gyakorolni, komponálni és mûvelõdni. A népdalok iránt felébredt érdeklõdésének fényében nem meglepõ, hogy felfigyelt a házban szolgáló fiatal székely lány, Dósa Lidi énekére, és a földeken dolgozó szlovák parasztok dallamaiból is feljegyzett néhányat sétái közben. Ez az élmény fontos fordulópontot jelez Bartók pályáján. 1933-ban úgy emlékezett vissza az epizódra, hogy Dósa Liditõl "csupa teljesen ösmeretlen dallamot [hallott], és a mi még fontosabb, olyan dallamokat, amelyek teljesen elütöttek az ismert városi magyar nóta típusoktól." Utóbb ugyan kiderítette, hogy a dalok némelyike népies mûdalok elnépiesedett változata (lásd jegyzetét A magyar népdal 234a és 313. dallamához). Mégis, Kodály szerint Dósa Lidi egyik dallama, az 1906-os Bartók- Kodály füzet 8. száma ("Száraz ágtól messze virít a rózsa") "sejttette meg vele a székely zene különösségét" (A folklorista Bartók). Ez a pentaton féldallam késztette arra, hogy 1905 tavaszán ösztöndíjért folyamodjék egy erdélyi népdalgyûjtõ út finanszírozására. Elsõ népdalfeldolgozását, Dósa Lidi egyik dallamából ("Piros alma leesett a sárba") még gerlicepusztai tartózkodása idején komponálta, és decemberben, amint azt az írásunk elején idézett levelébõl tudjuk, egész sorozat népdalfeldolgozás megírását tervbe vette. Ezért fordult ismét húgához segítségért, féltucat magyar nóta hiányzó részleteinek kiegészítését kérve tõle.

A tervbõl csak a már fent említett, négy dalból álló, máig is kiadatlan, csonkán ránk maradt sorozat valósult meg. Elõkészületeit dokumentálja Bartók hagyatékában néhány nagyalakú kottalap (Bartók Archívum, BH: I/97b, folio 161-164), amelyre Bartók több tucat dallamot jegyzett le, legtöbbjét szövegestül, némelyiket csak a szöveg kezdetével vagy anélkül. A kézirat datálatlan. Nyilván hosszabb ideig készült: talán már 1903-ban elkezdte Bartók összeírni azokat a dallamokat, amelyeket érdekesnek, feldolgozásra érdemesnek ítélt. "Az egri ménes" kezdetû dal szövegestõl szerepel itt, holott szövegét Bartók ismételten tudakolta húgától, másodjára még 1904. december 26-i levelében is. Ezek szerint tehát legalább 1904 végéig dolgoznia kellett a listán.

A kézirat dallamai részben máig is jól ismert, részben már feledésbe merült magyar nóták. Közülük több Kerényi György Népies dalok címû kötetébe (1961) is bekerült. Az elsõ két dallam felirata: "népdal", a harmadiké: "ujabb", de egy késõbbi idõpontban Bartók maga is megjelölte, olykor szerzõjük nevével együtt, azokat a dallamokat, amelyekrõl utóbb megállapította, hogy mûdalok. A jegyzék különbözõ tervek kiindulópontjául szolgálhatott, mert a dallamok többfajta számozást mutatnak. Ezek jelentésére ma már lehetetlen fényt deríteni.

Világosak viszont azok a kék ceruzás jelölések, amelyek két dalciklus elõkészületeire utalnak: az elsõ sorozat tizenegy dallamát és egy második sorozat elsõ dallamát jelölte ki így Bartók, zárójelben a feldolgozások hangnemével együtt. Az I. sorozat elkészült négy tételébõl az elsõ ("Lekaszálták már a rétet") a lista legelsõ darabja. Bartók akkor ugyan népdalnak hitte, de Kerényi adata szerint valójában egy 1878-ban bemutatott népszínmûból, A csirkefogóból való. A második tételhez a lista 20. dallamát ("A bugaci pusztán") választotta Bartók. Ennek eredetét egyelõre homály fedi, de feltételezhetõ, hogy szintén gerlicepusztai emlék, mert a dallam végén (és a feldolgozás kéziratában is) a lelõhely: "gömör megye". A ciklus sajnálatos módon töredékesen fennmaradt zárótétele a ma is népszerû "Az egri ménes" kezdetû, a listán 18-as számmal jelölt dallam, amelynek szövegét oly kitartóan próbálta megszerezni Bartók. A folklorista Bartók címû írásában Kodály külön kiemeli, mennyire foglalkoztatta Bartókot ez a dallam. Nem találjuk a listán a dalciklus harmadik, szintén Gömör megyébõl való dallamát. Különös módon Bartóknak a Zenetudományi Intézetben található kéziratos népdalgyûjteményébõl, a Bartók-Rendbõl is hiányzik, pedig egy szinte teljesen azonos változatát még 1960-ban is feljegyezték (Domokos Mária szíves közlése), távolabbi rokona pedig Kodály Mátrai képek címû mûvébõl ismert. Egy további variáns támlapja a Bartók-Rendben arról informál, hogy a dallam az 1850-es évekbõl származó, "Rab vagyok, rab vagyok" kezdetû mûdalra vezethetõ vissza.

1905 tavaszán Bartók megismerkedett Kodállyal, aki egyetemi tanulmányai révén akkor már tájékozottabb volt a népdalgyûjtés gyakorlatában és irodalmában. Tanácsára a nyár folyamán Bartók is tett néhány népdalgyûjtõ kirándulást. Új tapasztalatai megtanították arra, hogy kritikusabb szemmel nézze a népies mûdalokat. De népdal és mûdal különválasztása a népdalok stílusának beható ismerete nélkül nem mindig egyszerû feladat. A 19. század második felében keletkezett, új stílusú népdalok és mûdalok között nincsen éles határ, számtalan átmenet vezet az egyiktõl a másikig, annál is inkább, mert nemcsak a mûdal befolyásolta termékenyítõen a népdalokat, de egyes népi formák (például az ABBA szerkezet) a népies dallamok szerzõire is hatottak. Jellemzõ, hogy Kerényi György Népies dalok címû kötetének némely dallamáról Vargyas Lajos utóbb meggyõzõen kimutatta, hogy népi eredetû dallam. Még folyamatban van a magyar nóták átfogó, tudományos feldolgozása, és valamennyi magyar nóta szerzõjének azonosítására nincs is remény. Tanulmányozásuk azonban a népzenetudomány fontos feladata, mivel a mûdalok eredeti alakjának és népi variánsainak összehasonlítása megvilágítja a dalok átalakulásának népi gyakorlatát.

Bartók kéziratos népdalgyûjteményében számos mûdal eredetû népi dallam található. Néhányat kompozícióiban is felhasznált Bartók, így például az 1906-ban megjelent Magyar népdalok egyik számához is. Akkor még Kodály sem tudta, hogy az "Ucca, ucca" kezdetû, Vikár Béla fonográf-felvételérõl lejegyzett dal szerzõje Szentirmay Elemér, csak stílusa alapján sejtette, hogy nem népi dallam (Szentirmaytól Bartókig). Bartók, mivel érdekesnek tartotta, Kodály kritikája ellenére is ragaszkodott hozzá. Ugyanabba a sorozatba egy másik közismert mûdalt, a "Káka tövén költ a ruca" kezdetû, Liszt 8. rapszódiájában feldolgozott dallamot is fel akarta venni. Kodály beszélte le róla, mondván, hogy "úri ember szerzeménye". Az 1906-os sorozat folytatásába, amely Bartók életében nem jelent meg, szintén bekerült három mûdal eredetû dallam. Az egyiket ("Még azt mondják"), történetesen szintén Szentirmay dallamát, Bartók Dósa Liditõl jegyzete le elõször, 1904-ben. Egy másikat ("Ha bemegyek a kocsmába") érdemesnek tartotta 1906-ban gyûjtõútjáról egyik ismerõsének képeslapon lekottázva elküldeni, ezzel a megjegyzéssel: "sablonos forma, de nagyon kedves dal". Még a Gyermekeknek füzeteibe (1908-1909) is bekerült néhány mûdal. Ezeket, különösen akkor, ha idõközben szerzõjük nevére is fény derült, Bartók kihagyta mûveinek újabb kiadásaiból. De olyan is akad köztük, amelyet önálló népi variánsnak tekintett és megtartott, mint például a Gyermekeknek sorozat második magyar füzetének elsõ számát ("Debrecenbe kéne menni"), holott a dallam Szentirmay Elemér 1869-ben megjelent kompozíciójából származik. Még egyik késõi mûvében, a Mikrokosmosban is felhasznált egy máig országszerte ismert dallamot ("Szeretnék szántani"), amely Brahms 10. magyar táncában is szerepel, és amelynek eredeti alakja szintén mûdal lehetett.

1907-tõl kezdve Bartók régi, vagy legalábbis vitathatatlanul népi eredetû újabb dallamokat választott ki népdalfeldolgozásaihoz. Írásaiban többször hangsúlyozta a népdalok esztétikai értékét a magyar nótákkal szemben. Fiatalkori magyar hangvételû mûveihez azonban a népies mûdal szolgáltatta a mintát, és késõbbi stílusának is "gyökere és termõtalaja az 1900-as évek Magyarországa" (Szentirmaytól Bartókig). Ez indította el azon az úton, amely a falu zenéjének felkutatásához, és végeredményben érett, egyéni zenei nyelvezetének megteremtéséhez vezetett.

Népzene-lejegyzés