Gyimesi sztártrió: Sebestyén Márta, Vaszi Levente és Hamar Dániel, a Muzsikás együttes alapító tagja (Ferencz Csaba felvétele)

Sebestyén Márta nemrég egy televíziós műsorban mondta, hogy Sütő András eme gondolatait ars poeticájának vallja, amit negyven éves zenei pályafutása minden pillanatában igazolt, hisz a dalok, amelyekbe beleöltözik, nemcsak őt védelmezik, hanem mindenkit, aki hallgatja sajátosan magunkénak érzett hangját, előadásmódját. A legrangosabb magyarországi kitüntetések, díjak tulajdonosa, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja novemberben a 11. Szeret menti népdalvetélkedő zsűrielnökeként járt Kosteleken, ahol talán egyetlen gyermek sincs, aki cserben hagyná az éneket. A vetélkedő alkalmából egykori gyimesi élményeiről kérdeztük az egyik legismertebb magyar népdalénekest, hangszeres előadóművészt.

A Bákó megyéhez kényszerített egykori csíki faluban – ahol minden magyar szóért megküzdenek, hisz a családon és a templomon kívül a román a hivatalos nyelv – különös jelentősége van annak, ha épp a magyar népdal okán ünnepelnek. Ez történt november 15-én, a magyar szórvány napján szervezett népdalvetélkedőn is, amelyen a kostelekiek fogadták a moldvai magyar oktatási program mind a 29 helyszínéről a csángók dalos pacsirtáit. Nem csupán azért volt a Csíki-havasokban rejtőző település a tavalyi rendezvény házigazdája, mert az említett program részeként itt is tartják a heti három magyar órát az iskolában és a délutáni foglalkozásokat a 2009-ben felépített magyar házban, a helyiek szóhasználatában a csűrben. Legalább akkora mértékben azért is, mert a kosteleki gyermekek egyik tanítója, Vaszi Levente, a Fölszállott a páva című tehetségkutató verseny 2014-es közönségdíjasa valósággal megbabonázta Sebestyén Mártát, a vetélkedő zsűrijének tagját, akit így könnyen el tudott csalogatni, hogy Budapest után Kosteleken értékelje a gyermekek énektudását. Így került Sebestyén Márta életében először Kostelekre, abba a faluba, amelynek dalait évtizedek óta fújja.

A nagymamája szokta mondani: ha nem is kifejezetten szentes énekeket énekelünk, az emberi hanggal, igenis lehet dicsérni Istent. Így fogalmazott az énekhez, énekléshez való viszonyáról Sebestyén Márta a sepsiillyefalvi vártemplomban tartott 2007-es koncert után a Háromszék című napilapnak adott interjúban. Mert tudását, tehetségét az ember Istentől kapja ajándékba, így azt megosztani igazából kötelessége is. „tulajdonképpen nem teszek mást, mint annak a belső kényszernek is eleget teszek, amely kicsi gyerekkorom óta hajt. Hiszen azt mondták a szüleim, hogy előbb énekeltem, mint beszéltem. El lehet hát képzelni, mennyire természetes ez nekem.”

Nos, ahhoz kétség sem fér, hogy az éneklés Márta létéhez tartozik, természetes a dallal való együttélése, de vajon milyen érzéseket szül benne, amikor visszahozza a dalt abba a közegbe, ahonnan évtizedekkel ezelőtt elvitte? Mindezt azután kérdeztük, hogy a kosteleki vetélkedő utáni díjkiosztó ünnepség színpadán Sebestyén Márta gyimesi dalt énekelt, furulyázott.

„Ez egy nagyon érdekes kör. Különös módon a magyarországi fiatalokat általában, de különösen a városi fiatalokat megfogta ez a még létező archaikus kultúra, míg itt sok helyen nem is tudják, mennyire értékes ez. Ehhez az is hozzájárul, hogy sokáig nem használhatták ezt a kultúrát, ezt a tudást, mert büntették, voltak, akik szégyellték a régi dolgokhoz való ragaszkodást, de a hihetetlen nagy érdeklődés láttán a saját szemükben is megnőtt ennek az értéke. És miután kezdték felvállalni, elterjedt és a kör körbeért, az archaikus kincsek visszakerültek oda, ahonnan indultak. Az egyik legszebb élményem ezzel kapcsolatban, hogy amikor a Vak Zoli (a neves gyimesközéploki prímás, Antal Zoltán – szerk. megj.) felesége, Irénke néni Magyarországon volt valamilyen műtéten, azt mondta Sára Ferinek: Ferike, nekem azt a kazettát, amelyen a Mártacskának a hangja van, hozza el. Na, bevitte neki a kórházba az én kazettámat, s amikor bementem meglátogatni őt a műtét után, Irénke néni sírva rám borult, és azt mondta: Drága kicsi Mártacska, tudja meg, hogy én a maga drága kicsi hangjára gyógyultam meg. Közben arra gondoltam: hiszen én a tőle, tőlük tanult énekeket énekeltem. Én semmi mást nem tettem, mint visszaadtam, elfújtam nekik azt, ami az övék. Annyira meghatódtam ettől, hogy így értelmezte, amit visszakapott. Gyógyító erő volt a számára. Nagyon sok örömnek és lelki javulásnak lett ez a forrása, mert nagyon-nagyon fontos érzés az összetartozás, meg hogy büszkék lehetünk valamire. És ha ezt a kicsi gyermek is megtapasztalja, máshogy nő fel. Ennek tudatában büszkén hordozza, és természetesen hordozza.”

A gyimesi zenei világgal való találkozás több évtizedes múltra tekint vissza, és meghatározó a Sebestyén Márta életében. De nem mindig lehetett magyarországi rendszámú autóval csak úgy bekocsikázni a gyimesi falvakba. Vajon mi volt a művésznő első Gyimes-völgyi élménye?

Sebestyén Márta
Kodály-tanítvány édesanyja révén gyermekkorától a zene közelségében él. 1957-ben született Budapesten, tizenévesen már több népdalverseny díjazottja. Középiskolás korában már a csángó balladák világát is közel érezte magához, erre Sebő Ferenc (aki akkor már Halmos Bélával megalapította a Sebő Együttest) is felfigyelt, és elindította a középiskolás diákot az életét meghatározó éneklés útján. Márta 17 éves korában elnyerte a Népművészet Ifjú Mestere címet, 1984-ben az István, a király című rockoperában Réka szerepéért Az Év Énekesnőjének választották. Liszt Ferenc-, Grammy-, Kossuth-, Prima Primissima-díjas népdalénekes, hangszeres előadóművész, 2007-től a Magyar Kultúra Követe, 2010-ben az UNESCO a Művészek a békéért elismerésben részesítette. Négy évtizedes eddigi pályafutása alatt minden magyarországi díjat megkapott, amit művész elnyerhet. Az archaikus magyar népdal autentikus közvetítője, a különböző nyelvjárások sajátosságaival énekli az európai népek dalait, a világ minden táján meghordozta a magyar kultúra legősibb zenei elemeit. Önálló lemezein kívül közös hangzó kiadványok létrehozásában vesz részt leginkább Sebő Ferenccel, Gryllus Dániellel és Gryllus Vilmossal, a Muzsikás együttessel, Tolcsvay Lászlóval és Tolcsvay Bélával, Szörényi Leventével, a Vujicsics, a Rackajam, a Jánosi és a Kormorán együttessel. Énekelt a több Oscar-díjjal kitüntetett Az angol beteg című filmben és a Deep Forest Grammy-díjas világzene albumán is.

„Erre a vidékre jöttem első ízben gyűjtőútra. Középlokon jártam először, Kallós Zoli bácsi ajánló soraival mentem Tankó Jánoshoz 1977-ben. Tudtuk, hogy nem tanácsos magyarországi rendszámú autóval menni, de gondoltuk, majd lesz valahogy. Elbújni azonban nem lehetett, Tankót már másnap elvitte a Szekuritáté, menekülni kellett onnan. De azon az egy estén, amikor ott voltunk, odahívott énekes asszonyokat, és én annyi mindent kaptam tőlük, hogy el sem tudom mondani. Minden szóra emlékszem, még a sóhajtásokra is, amilyen gyönyörű énekeket ott hallottam. Csodálatos és meghatározó élmény volt, ahogy minket ott fogadtak. Egy kétéves kislány énekelte nekem akkor: Kosteleki keskeny palló, ott rúgott meg a csángó ló... Megdöbbentem, hisz otthon egy kétéves gyermek jószerével még beszélni is alig tud, ez meg énekelt. Üldögélt a nagyanyja mellett, aki szövögetett és énekelgetett neki, hát ő megtanulta. Bármilyen nehéz dallamot megtanulnak, mert hihetetlen fogékonyak a gyermekek. És nem mindegy, hogy miket hallgatnak, hogyan, milyen kultúrában nőnek föl.

Mielőtt kijutottam Erdélybe, Sárosi Bálint lemezeit hallgattam, és a gyimesi furulyás játékát próbáltam utánozni. Sebő Feri hozott nekem a kolozsvári piacról egy rossz kis furulyát, drummogtam, morogtam abba, mindent csináltam, de nem tudtam rájönni, hogyan keletkezik ez a hang. A fene majd megevett. Éjjel-nappal furulyáltam, tanultam az énekeket, és a gardonyt. Olyan álomvilág volt, mondtam, na, majd ha egyszer én oda elmegyek... És bizony, 1977-ben eljutottam, majd még többször. Néhány évvel ezelőtt pedig, amikor a görög televízió készített rólam egy portréfilmet, azt mondták, három napjuk van erre a felvételre, mondjam meg, hova menjünk, és oda megyünk. Mondtam, csak ide megyünk a szomszédba, kössék fel a gatyát. És elhoztam őket Gyimesbe.”