Kodály Zoltán: A magyar népdal művészi jelentősége

A legutóbbi években tartott magyar dalestéim plakátjául egy székely kapu stilizált rajzát használtam fel. A szokatlan plakát mindenkinek feltűnt, de többen megkérdezték: mit ábrázol? Megdöbbenve személtem rá: vannak művelt magyar emberek, akik soha, még képen sem láttak székely kaput. Ismerik, utazásaikon jól megnézték az európai népek «székelykapu»-it, mert azokra a Baedeker figyelmeztet. De ki utazott Erdélybe? Hisz Budapesttől Svájcnál is távolabb esett. És hol az a magyar Baedeker, iskola, vagy könnyen hozzáférhető szemléltető eszköz, mely a káprázatosan gazdag magyar népművészetet az átlagos műveltségű magyar kezébe adta volna? Évekig tartó tanulmányok, utazások árán lehetett csak megismerni. Évtizedek népszerűsítő munkájára lesz még szükség, hogy legalább főbb típusai a köztudatba kerüljenek.
Hasonlóan, még rosszabbul áll a magyar népzene ügye. A zenei «székelykapuk» nem állnak kint az utcán, azokat utolsó rejtekhelyeiken megtalálni, napfényre hozni még nehezebb volt, a köztudatba bevinni még hosszabb munka lesz.
Hogyan történhetett, hogy a nemzet a tulajdon lelke legsajátosabb kifejezését, zenei tradícióját annyira elhagyja, elfelejtse, hogy most, mikor újra felhangzik, előbb meg kell szokni, mint egy elfelejtett nyelvet, újra megtanulni?
Elég magyarázat rá az elmult két század politikai és társadalmi története. A rettentő vérveszteségek okozta hiányokat mindig idegen bevándorlókkal pótolták, akiknek elmagyarosodása csak lassan és tökéletlenül ment végbe. Ezeknek természetesen idegenül hangzott a régi magyar dallamkincs, amennyiben egyáltalán szembekerültek vele. Erre azonban egyre kevesebb módjuk lehetett. Mert a XIX. század elejétől a magyar köznemesség is mindinkább idegen művelődés hatása alá jutott, félretette a régi zenét és teljesen a beözönlő német dallamvilágba merült.
«Szövege czikornyás, dallama német», így jellemzik a «Tamburás öregúr» gyermekkori dalemlékeinek ezt a részét. Úgy elterjedtek a nemesség közt, annyira kiszorították a ráégi magyar dallamokat, hogy Szini Károly (A magyar nép dalai. 1865) egyenesen «nemesi népdalok»-nak nevezi őket. De hova lett a többi? A sok «régi dal, csuda hangmenettel», amelyekből még a gyermek Arany János is hallott egyet-kettőt?
A nemzet művelt osztálya már nem ismerte: a vérszerinti magyar letette, mint a divatját mult köntöst, az idegen származású pedig soha nem is tudta. Leszorult tehát a régi dal, egykor az egész nemzet közös kincse, a nemzetfenntartó földmívelőosztályra. Szerencse, hogy annak a régihez való szívós ragaszkodása, próbált hűsége megőrizte mai napig.
Van olyan nézet, hogy a népdal nem több, mint a nemzet legműveletlenebb, legdurvább rétegének dala s ahhoz való. Tájékozatlanság, vagy az idegen lélek ösztönös tiltakozása ez. a falu megőrizte a sajátosan magáé mellett azt is, amit felülről kapott. Régi főrangú költőink műveinek nem egy töredéke maradt meg a nép közt, dallamukra többnyire nincs is más forrás, mint a nép éneke. Aminthogy falun még ma is hallani olyan fordulatait a magyar nyelvnek, amelyeknek mását csak főuraink 2-300 év előtti leveleiben találjuk. Nem is olyan régen, a magyar fő- és közrend nyelvében egy volt. Dalkincse is legnagyobbrészt közös lehetett.
A magyar népdal tehát nem pusztán a mai falusi élet visszhangja, nemcsak a «falusi ember primitív érzéseinek» kifejezője (Milyen különös, hogy a legáltalánosabb emberi érzések a legnagyobb költők lantján is a népdal «primitív» hangján szólalnak meg, annál inkább, mennél erősebbek.), hanem az egész magyar lélek tükre. Mint egy nagy gyüjtőmedencébe, századokon át belefolyt a magyar érzelmi élet minden patakja, nyomot hagyott benne a magyarság minden lelki élménye, bölcsőjétől fogva: mert kétségtelennek kell tartanunk, hogy a magyar dal a magyar nyelvvel egyidős.
És talán nem is olyan primitív az a «falusi lélek» s az a nyelv, amely sejtető, képes kifejezéseivel olyan finom árnyalatokat tud éreztetni, hogy Sylvester János nem féltette a népet a Biblia rejtelmeitől? «Íl illen beszidvel naponkid való szóllásában. Il ínekekben, kiváltkippen az viráginekekben, mellekben csudálhatja minden níp az magyar nípnak elmijinek iles voltát az lelisben, mell nem egyéb, hanem magyar poezis!» A magyar ezer év előtt már régi keleti kultúrából került ide s hozott magával valami keleti humanizmust, ami az európai léleknek egy és más tekintetben felette áll.
Vannak, akik kicsinylően tekintenek a magyar dalra, mert egyszólamú. Ne feledjük, hogy többszólamú zene még csak Európában támadt, alig néhány száz éve. A világ négyötödének zenéje egyszólamú; s a régi keleti, a görög, a gregorián zenében az egyszólamúság oly művészi fejlettségre jutott ritmusban és dallamban, hogy ezzel szemben a többszólamúság részben visszaesést jelent. Azonkívül a többszólamú zenének épen nemzeti sajátságait elsősorban egyszólamú dallamából és ritmusából lehet megállapítani. Egyszólamú zenének a magyar népdal pedig olyan, hogy párját ritkítja. Seregestül van közte
  
  Egyszerű dal édesdeden ömlő,
  Tiszta remekké magába’ szülemlő.

Azt mondják, nem lehet összemérni nagy alkotók gondolatait. Hogyne lehetne, mikor azok is igyekeznek műveik alapgondolatait népdalszerű tisztasággal és egyszerűséggel kifejezni. Csakhogy ritkán érik el a népdal magától lett, hókristályszerű tökéletességét. Egy-egy magyar népdal és egy-egy beethoveni téma egymáshoz méltó testvérek. A népdal ismeretlen szerzői is zsenik voltak, lehet, hogy egyik-másiknak egész élete, műve egyetlen dal.
Minden nemzet azt tekinti klasszikus művészetének, amely legtöbbet fejez ki a nemzet lelkéből, a legtökéletesebb formában. Kik a mi zenei klasszikusaink? Nincs más zenénk, amely a magyar lélekbe mélyebben világít bele, ércnél tömörebb maradandóbb formában. A magyar népdal a par excellence magyar klasszikus zene.
Az európai értelemben vett többszólamú magyar zene kialakulásának útja sem vezethet más irányba.
Más országokban a «magas művészet» fejedelmi udvarok árnyékában, hatalmas polgárállamok védelme alatt keletkezett. Nálunk az idegen uralkodóház nem fejlesztette a nemzeti kultúrát, sőt inkább minden erejével elnyomására törekedett. Az ország előkelői az uralkodóház szolgálatában és utánzásában idegen művészetet pártoltak, ha egyáltalán volt közük hozzá. A városok német polgársága sem teremthetett magyar művészetet.
A magára maradt közép- és alsóosztály megtette, amit folytonos élet-halálharca közben tehetett: fönntartotta a régit. Mikor a középosztály is idegen kultúra eszményei felé kezdett fordulni: a nemzeti hagyomány őrzése a népre és kispolgárra maradt. Így történt, hogy a magyar irodalmi klasszicizmus megérése pillanatában az elidegenedett felsőbb osztályokra nem támaszkodhatott, azoktól sem visszhangot, sem ösztönzést nem várhatott. Petőfi költeményei egy magyar szabómester költségén jelennek meg. De még fontosabb, hogy nyelvet, stílust is csak a néptől kaphatott az irodalom. «Igy mondja a nép, melynek Toldi nyelvét köszönöm», vallja Arany János. «Itt a Helikon tanult a mezőtől.» (Jókai)
Ezért van a művészi magyar zene kialakulására sokkal nagyobb fontossága a népdalnak, mint talán más európai országokban volt. A magyar zenei Helikon is, ha élni akar, csak a mezőtől tanulhat.
Így adja vissza a mező az egész nemzetnek a századokon át híven megőrzött kincset. Visszaadja hiánytalanul, sőt meggyarapítva: aranya antik fényben tündököl, ékkövei tüze mélyebb lett.
És mint az ékszer is holt kincs a láda fenekén, életet akkor kap, ha viselik: a népdal is mennél többeké lesz, annál nagyobb lesz világító és melegítő ereje. 

Megjelent a Napkelet 5. 1930. májusi számában