"A hagyomány nem beteg, hogy ápolni, és nem rab, hogy őrizni kelljen" - tartják a népzenészek. A néphagyománnyal együtt kell élni: ilyen egyszerűen megfogalmazható annak a több évtizede tartó munkának a lényege, amelynek során a hetvenes évek elejétől a népzene iránt érdeklődő lelkes fiatalok népzenekutatók segítségével gyűjtötték és tanulták szerte a Kárpát-medencében a magyarság még élő népzenei hagyományait, s rögzítették azoknak az idős embereknek a dalait és hangszeres muzsikáját, akiknek még természetes volt, hogy örömükben, bánatukban is táncoltak, zenéltek, énekeltek. A Kodály és Bartók által megkezdett, s a világháború miatt félbehagyott gyűjtőmunkát folytatták és teljesítették ki: elindították a táncházmozgalmat, megismertették a városi fiatalokkal is a nép hagyományokat. Ennek a sokrétű munkának a gyümölcse érik be napjainkban, amikor a legapróbbak táncházaiban, a fiatalok szórakozásában és az oktatásban - az alapfoktól 2007 óta, Richter Pál vezetésével a zeneakadémiai szintig - jelen lehet a népzene.

Az idősebbek szerint ezért nincs értelme a népzene reneszánszáról beszélni, bár természetes, hogy újabb és újabb nemzedékek fedezik fel maguknak a népi kultúrát. A fiatalabbak viszont határozottan úgy látják, hogy "divatba jött" a népzene. Horváth László, a Fonó Budai Zeneház ügyvezető igazgatója szerint ez nem kis mértékben annak köszönhető, hogy például a húsz évig tisztán népzenét játszó Csík Zenekar közös produkciókba fogott Lovasi Andrással (Kispál és a Borz) és Kiss Tiborral (Quimby). A népzenének pedig épp az a lényege, hogy mozogjon, nem lehet "múzeumi tárgy".

Apáról fiúra

Éri Márton, a Buda Folk Band tagja szerint a népzene frissé válhat azzal, ha a fiatal formációk visszahozzák a véráramba és érdekes ruhákba öltöztetik. Ennek eredményeképp kialakult egy sajátos népzenei stílus, de a hazai underground és mainstream kultúra is felfedezte a műfajt, jazz- és rockzenekarok csempésznek népzenei elemeket a számaikba. Az ifjabb Éri szerint a magyar népzenéről alkotott közgondolkodás pozitív fordulatot vett, és soha nem látott divatját éli.

Napjainkban tehát izgalmas nemzedékváltásnak lehetünk tanúi. A február 20-i gálaesten a Fonóban ugyanis a mestereknek kijáró tisztelet azoknak szól (például az öt éve elhunyt kalotaszegi prímásnak, Fodor "Neti" Sándornak, az erdélyi vonós tánczenét játszó Szászcsávási bandának vagy Pál István tereskei dudásnak), akik meghatározó módon segítették a népzenekutatást, s akikről 1989 és 2001 között tizenkét dokumentumfilm is készült Szomjas György rendezésében. A felvételek folytatásaként előadásukkal azok a tanítványok emlékeznek rájuk - többek között Agócs Gergely, Árendás Péter, Berecz András, Havasréti Pál, Kelemen László, Ökrös Csaba és Sebő Ferenc -, akiket a már nyomukban dübörgő harmadik nemzedék nevez a mesterének. A Buda Folk Bandben például a Muzsikás együttes egykori, illetve mai tagja, ifj. Csoóri Sándor és Éri Péter fiai játszanak együtt, akik már kicsit másképp képzelik el a népzenét, mint a szüleik.

A népzenészek napjait ugyanakkor a zenélés öröme mellett feszültségek árnyékolják be. A gázsijuk a mai napig nekik a legalacsonyabb: 5-10 ezer forintért már "megszerezhetők", miközben egy dzsessz- vagy komolyzenész ennek többszörösét elkérheti.

Autentikus vagy világzene?

Érthető hát, ha vannak, akik úgy döntenek, ebből nem kérnek, s menedzsmenttel a hátuk mögött sztárnak kijáró pályát futnak be. Palya Bea, Lajkó Félix vagy (a Story Gála Érték díját átvéve már-már celebbé váló) Szalóki Ági példája is azt mutatja: pénzzel és jó marketinggel sztárt lehet faragni minden tehetséges művészből. "Választhatták volna a népzenészsorsot is, de ők piaci tényezők akartak lenni, és azok is lettek" - mondja Horváth László. Persze a maga nemében - több évtizedes munkájával - a Muzsikás is sztárrá vált, ám az iskolákban tartott rendhagyó énekórák misszióját ők sem tudnák a Mol támogatása nélkül végezni.

A nyomorgó muzsikusok és a "piacosított" zenészek közti különbséget műfaji meghatározás is árnyalja: ezek szerint az egyik eredeti népzenét, a másik világzenét játszana, ezzel azonban ingoványos területre merészkedünk. Sebő Ferenc szerint például a népzene mindig is világzene volt, hiszen benne van az elmúlt európai évezred ezerszínű hagyatéka. Az autentikusnak mondott népzene és a kevert stílusú, "mesterségesen létrehozott" világzene között mégis érezzük a különbséget: ha a cimbalom, a hegedű vagy a bőgő mellett fel bukkan az elektromos gitár, a dobfelszerelés, netán egy szitár, joggal gyanakodhatunk. De mi a helyzet az énekelt versekkel, a Ghymes szerzeményeivel vagy a Csík zenekar által autentikus köntösben előadott Quimby-nótával? Hiszen már Tinódi Lantos Sebestyén műveit is ajkára vette a nép.

Vacak szerződések

A műfajok és stílusok keveréséhez azonban biztos tudásra van szükség - ezt támasztják alá Kobzos Kiss Tamásnak, az Óbudai Népzenei Iskola igazgatójának rossz tapasztalatai is a népzene szabad felhasználásáról. Mint mondja, hozzájuk még nem úgy jönnek a gyerekek a szakma legjobbjaitól tanulni, hogy Palya Beák szeretnének lenni, a Zeneakadémia népzene tanszakán viszont, ahol szintén tanít, már jelentkeznek a problémák. Ebben a "mindenki azt csinál, amit akar" légkörben a legnagyobb baj, hogy katasztrofálisan visszaesett a színvonal: sokszor a legrosszabb magyar nótát játsszák a legrosszabb kísérettel. Kobzos Kiss kétfrontos harcot vív: a színvonaltalan újítások mellett azokkal is vitában áll, akik csak több ezer éves történelmi távlatokban képesek szemlélni a magyar nép kulturális örökségét.

A népzenészek életét az is keserítheti, hogy dalaikat bárki felhasználhatja, mondván: a népdal közkincs, nem védi a szerzői jog. Ezen segíthet, ha kis változtatásokkal, más címmel levédetik, ám az előadói jogokat általában a kiadóra ruházzák: kevesen tudják kiharcolni, hogy ne kelljen lemondani a jogaikról. Ma már a népzenészek is tudatosabbak, a rendszerváltás előtt azonban jellemzően vacak szerződéseket írattak velük alá. A legismertebb példa a "szabad" felhasználásra az volt, amikor Sebestyén Márta tudta nélkül került föl az általa énekelt dal a Deep Forest Grammy-díjas lemezére.


JELENTŐS FEGYVERTÉNY

A népzenészek jelentős fegyvertényeként idén először autentikus népzene kategóriában is odaítéltek Fonogram díjat. Az elismerést a múlt héten a Tükrös zenekar A mi Mezőségünk, valamint a magyar, román és cigány népzenét játszó vonószenekar, az erdélyi Magyarpalatkai banda albuma megosztva kapta. A Tükrös hitvallása szerint a Mezőség népzenéje elementáris élményt nyújt, ha az előadó az évszázadok alatt kiművelt játékmód minden rezdülését képes közölni: a zenekar ezt tűzte ki céljául arra a pótolhatatlan élményforrásra alapozva, hogy példaképeiktől ők még személyesen ismerhették meg a népzenélés lényegét. Nyertes lemezükkel a kiváló mezőségi cigánybandák muzsikusai, illetve azok előtt tisztelegnek, akik megörökítették az utókornak e páratlan zenei kincset. A Magyarpalatkai banda árfolyama pedig úgy ment föl, ahogy egyre híresebb lett: a saját falujuk már ritkán tudja megfizetni őket. A megosztott díj jelképes kézfogás mesterek és tanítványok, határon túli és hazai muzsikusok között.


A folk háza

Számos, azóta híressé vált énekes és zenekar bölcsője volt - a Csík zenekartól a Ghymesen át Palya Beáig - az idén 15 éves XI. kerületi Fonó Budai Zeneház, ám néhány éves kihagyás után most újra meg kell találniuk a helyüket a megváltozott budapesti kulturális piacon. "Az utóbbi időben több meghatározó intézmény is létrejött a Művészetek Palotájától a Millenárison át az A38-ig, amelyek rendesen felemelték a lécet" - mondja Horváth László ügyvezető igazgató. A Fonó a Sztregova utcai, kissé kieső helyszínen szeretne az élő zene meghatározó háza lenni, fellépési lehetőséget biztosítva például a Magyarpalatkai és a Szászcsávási bandának. Szeretnék továbbá, ha a nagyon erős, húsz-harmincéves fiatalokból álló felvidéki és délvidéki mozgalom tagjai is magukénak éreznék a helyet. De a Fonóban bontogatja szárnyait a hazai népzenészek legifjabb nemzedékét képviselő, újszerű zenei hangzást nyújtó Buda Folk Band, a Tűz Lángja vagy a Cimbaliband együttes is. Míg azonban a Gödör Klub, a Trafó Kortárs Művészetek Háza vagy a népzenét már szinte egyáltalán nem támogató Millenáris jelentős közpénzzel gazdálkodik, addig a Fonó a kulturális tárcánál és a fővárosnál nem szerepel költségvetési tételként. A XI. kerülettől kétmillió forintot kap közművelődési célokra, a fennmaradáshoz szükséges további 25-30 milliót piaci bevételeiből, illetve az alapítótól és a mecénásaitól kapott összegekből fedezi. Azt remélik, az idei választások után talán ez is változni fog.

Forrás: Heti Válasz