Simon Márton beszélgetése Csoóri S. Sándor és Soós András népzenészekkel

A széki zenéről, amely olyan, mint a kenyér, a víz és a levegő

Két fiatal népzenészt faggattam a község népi kultúrájáról, kötődésükről és a népzene mai állapotáról. Csoóri S. Sándor (sz. 1986, II. éves) és Soós András (sz. 1988, III. éves) a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatói, a népzene tanszékre, azon belül is népi hegedű szakra járnak. Családi és személyes kötődésük, tehetségük arra predesztinálja őket, hogy tevékenyen részt vállaljanak a népzene őrzésében, művelésében és alakításában.

– Mióta jársz ki Székre?

– Csoóri S. Sándor(a továbbiakban: CsSS): Tulajdonképpen édesanyám hasában érkeztem oda először, még a születésem előtt, édesapám és Nagy Feró társaságában. Lényegében gyermekkoromban nyaranta sokszor előfordultam, mint pereputty, akkor édesapám még Ilka Gyuriékhoz és Icsánékhoz[1] járt, csak később ismerkedett meg és barátkozott össze Soós Jánossal. Nyolc évesen már apáink barátsága lévén Soós Andris és rokonsága vendégelt minket a nyári hónapokban. Gyakorlatilag a teljes gyermekkorom java része is Székhez köthető.  A későbbiekben és mostanában változó alkalmakkor, de évi rendszerességgel akár többször is megfordulok például Zsuzsanna bálkor, meg a Széki Napok ideje alatt.

– Soós Andrást másképp kellene megszólítani, hiszen Szék szülötte, és szülei révén is erősen kötődik a községhez, de folytatja, hozzáteszi a maga székiségét…

– Soós András(a továbbiakban SA): Négy éves koromig éltem a faluban, ezért később leginkább csak a látogatások élményei maradtak meg bennem. Ilyenkor mindig azt éreztem, ez az otthonom, itt vannak a gyökereim, ugyanakkor egy izgalmas, varázslatos kirándulásérzetem is volt, hiszen a „hétköznapokat” Budapesten töltöttem. Apai nagyszüleimet, unokatestvéreimet, népes rokonságomat csak akkor láttam, ha Székre utaztam. A hazautazások adták gyermekkorom legnagyobb boldogságát, mert nyugalomban, biztonságban, jóemberek közt lehettem.

– Miket hallottál Székről a szüleidtől, nagyszüleidtől?

– CsSS:Szék mindig is egy természetes fogalom volt már gyermekkoromtól kezdve, hiszen nagymamám Marosi Julianna gyakran énekelt többek között széki énekeket, emellett rendszeres vendégünk volt Csorba János is. A zene tanulását is a széki népzenével kezdtem, és egy-egy történetben mindig előkerült ez a hely, szó esett Székről, mint nagy kultúrájú faluról.

– SA: Ezek az érzések ma is élnek bennem, átalakulva, úgy ahogy én is felnőtté váltam. Nekem Szék a boldog gyermekkor… Szülőfalummal való kapcsolatom változott, de a mélysége megmaradt.  Elsősorban ma is a család miatt megyek Székre. Már ritkán utazhatunk együtt haza, az megy, aki éppen ráér. Van úgy, hogy én megyek egyedül, máskor barátokkal, vagy Szék iránt érdeklődő budapesti fiatalokkal, ami azt jelenti, hogy látogatásaim nagy részét a zenélés tölti ki. Ez legtöbbször társasági keretek között zajlik, ami lehet lakodalom, másfajta mulatság, a Széki Napok vagy éppen a Zsuzsanna-bál…

– A zene, amit játszol, mennyire széki gyökerű?

– CsSS:A széki zene szeretete és tanulásának lépcsői többféle zenei tudást világosítanak meg. A zenekar, a bőgő- kontra-hegedű hármasa, tulajdonképpen természetes egység, egyszerűsége, párhuzamban áll a ritmus-harmónia-dallam felépítésével. A színes harmonizációs lehetőségek és a ritmus-kombinációk vagy a játék felfedezésének lehetőségei, mind-mind ott rejtőznek a széki hangszeres zenében. Ennek az ismeretnek a gyarapítása meghatározó motívum az egész életre. Egy olyan zenei alázatra neveli az embert, amelyben fel sem vetődik az a kérdés, hogy kinek milyen szerepe van egy adott pillanatban, akár legyen egy közösség kiszolgálása vagy csupán a zenélés miértje. Természetesen ezek a dolgok mai napig kísérik életemet és meghatározó szerepet töltenek be az alkotói munkámban. Mivel egy gyermekkortól tartó folyamat része, másként közelítem meg az egyéb stílusú zenéket és – talán – keresem a stílusokkal azt az érzelmi viszonyt, amit a széki zene adott számomra.

– SA:Szeretek Széken muzsikálni, mert érzem, hogy itt a helyünk, szükség van rá, és értik, amit mondok… Az „aranykort” – azok a hetvenes évek, amelyről annyi sok jót hallottam! – megéltek panaszkodása ellenére, Széken még mindig van mit tanulni emberségből, összetartásból és egymásra figyelésből. Fontos megtalálni, és értékelni a megmaradt erényeket, amik az ottani emberekben vannak, mert vannak, és bennük erősíteni kell, bár könnyebb azt mondani, hogy: jaj, Széken is üvölt már a diszkózene…

– Csak egy része a széki a repertoárodnak? Teljesen meghatározza, átszövi a tudásodat, vagy csak amolyan részlet-alap, amelyre sok egyebet fel lehet a tanulmányok és a gyakorlat során építeni?

– CsSS: Nálam Szék népi zenéje volt az első. Arra épült aztán rá az összes többi tájegység zenei kultúrája.

– SA: Az első széki dallam, amire emlékszem, a menyasszonykísérő volt. Álltam szüleimmel egy ház előtt, vonult a lakodalmas, s én apró gyermekként néztem a színes, dallamos menetet. Abban az időben Széken a zene még autentikus formában élt, az ottani emberek nem hallgattak gyűjtéseket magnóról, se nem tanulmányozták azokat.  Élő zenére mulattak a táncházakban, névnapköszöntőkben, lakodalmakban, keresztelőkön, olykor még temetéseken is. Az első magnókazettámon is, amit ronggyá hallgattam, egy széki menyasszonykísérő volt hallható, amit apám egyik budapesti barátja vett fel.  Ezen a felvételen ifj. Moldován Ilka György muzsikált, a szüleim lakodalmán is ő húzta. Ez a dallam annyira megtetszett, hogy folyamatosan hallgattam, amíg a fülembe nem ment. Ezzel a dallammal állítottam be Ifj. Csoóri Sándorhoz, az Óbudai Népzenei Iskolába. Amikor megkérdezte, hogy tudok-e már játszani valamit, akkor ezt húztam el neki, úgy ahogy otthon magamtól megtanultam, egy újjal futkorászva negyedes hegedűm fogólapján… Sanyi a széki zenében találta meg magát leginkább, egyedülálló módszerei voltak a széki zene tanítására. Könnyen és sokat lehetett tőle tanulni. Ő a régi mesterek méltóságával tanított, sohasem bánta, ha valamit nem úgy játszunk, mint ahogyan megmutatta. Utat mutatott, fogékonnyá tett, nagyon gyorsan eljuttatott arra a szintre, amikor már „lopni” is tudtam a Budapestre meghívott öreg erdélyi zenészektől.  A tőle tanultakat ma is kamatoztatni tudom. Azt mondta, hogy az 1972-es széki gyűjtés – amelyet Icsánéknál vett fel – „az a Biblia, amit naponta legalább egyszer meg kell hallgatni!” Ezt a komoly tanácsot be is tartottam, sőt azzal feküdtem, azzal keltem … A széki zenén kívül, elég korán érdekelni kezdett más erdélyi tájegységek zenéje is, például a tágabb Mezőség és a cifra Kalotaszeg ragadott meg különösen. Ma már számtalan tájegység népzenei anyagát ismerve, kijelenthetem, hogy a széki bandák együttmuzsikálásának ereje, harmonizálása páratlan. Ennél többet, három ember három „szárazfából,” még nem hozott ki! Minden onnan indul ki és oda ér vissza!

– Szívesen jársz ki Székre?

– CsSS:Természetesen szívesen járok Székre, de ahogy érzékeltem sok minden megváltozott. Ugyan ez nem mondható el mindenkiről, de fiatalok, akikkel együtt mulatoztunk, csintalankodtunk már kevésbé büszkék a saját hagyományaikra és nehezen találunk zenei metszéspontot. Ezt azért tartom fontosnak, mert a zene közösségeket is nevel, szerepe van egy közösség szellemi fejlődésében is. Egy társaság formálásában és a közízlés megteremtésében.

– SA: Hogyne járnék jó szívvel! Jól esik közöttük lenni, velük együtt vigadni. Mindig erőt merítek tőlük, büszke vagyok rájuk, mint ahogy ők is rám. Nagyanyám szokta mondani, hogy mindig rátelefonálnak, ha meglátnak a tévében, nehogy „elszalassza” az unokáját… Örökre adósuk maradok! De vannak még budapesti zenészek, akik belopták magukat a szívükbe. Természetesen a teljesség igénye nélkül említhetem a legismertebbek közül ifj.Csoóri Sándort, Halmos Bélát, vagy Porteleki Lászlót, akik nem azzal a kérdéssel léptek be Icsán Pista bácsihoz, hogy: „Nézze Bapó, eljöttünk magához. Van nálunk három darab Amo szappan, meg egy csomag Otthon kávé. Hány széki nótát tanít meg nekünk ennyiért?” Némelyikük csak azt tartotta fontosnak a széki muzsika hiteles megszólaltatását illetően, hogy a hegedűtetőt minél vastagabb gyantapor lepje be… Ők nyilatkozgatják mostanában, hogy a széki kultúra meghalt.

– Szerinted ott jobban élnek a néphagyományok, mint Magyarországon?

– CsSS:A néphagyomány lassan a városban is terjeszkedik, hiszen mostanában az értelmiség észhez kapva, ámulva merít a már a nép által már sajnos nemigen használatos hagyományokból. Vannak táncházak és „össznépi” rendezvények, de az ünnepek hagyománya már nehezen érezhető.

– SA:Egy budapesti táncegyüttesi névnapozás, húsvéti locsolás soha sem lesz olyan bensőséges, mint Széken, hiszen náluk ez természetes dolog. Széken nem éltetik a néphagyományt, hanem élik, születésüktől fogva életrendjükhöz tartozik. Az is igaz, hogy mostanában Budapesten sokkal több alkalom adódik a néphagyományok ápolására, de én kiállok azért a közepes létszámú széki fiatal társaságért, csoportért, akik otthon élnek együtt a néphagyománnyal. Széken ma is él a néphagyomány, Budapesten pedig éltetik azt. Minőségi tartalmuk tehát nem lehet azonos.

– Vége van a népi kultúrának? Igaz az állítás, hogy „városról” kell mindent visszavinni?

– CsSS: Nem merem kijelenteni, hogy vége a néphagyományoknak, mert tudom, hogy egyre többen tartják fontosnak a saját kultúrájuk megismerését és ápolását. Az egyre növekvő globalizáció mindenesetre rendezvényesíti és kategorizálja a kultúrát. Ez által sokszor a városban a fogyasztók tartják életben – bár nem minden esetben –, akárcsak úgy, mint egy fogyasztható cikket, de a hagyományt megtanulni nehezen lehet, ha az ember nem nemzedékek hosszú során keresztül őrzi azt. A várostól nem lehet visszatanulni eredeti formában az amúgy is eltanultat! Szék azonban olyan számos közösségi erővel rendelkező, szellemi, világörökséget magában hordozó helység, ahol még látható és érezhető a szellemi erő, s amellett, hogy – sajnos – lassan elhalványulttá válik a kultúra, azok helyek a várostól megkaphatják a csodálatot, mint motiváló erőt, hogy megint megérje foglakozni a néphagyományokkal, és büszkén lehessen viselni, büszkén lehessen gondolni a saját közösségükre, s a kulturális elhivatottságukra.

– SA: Szerintem kölcsönhatásban él a falu és a város. Ennek meg is kell maradnia, hiszen a széki kultúra értékeit is a városi ember tárta a világ színe elé. A széki „rend”és összetartozás kölcsönhatásának szellemében kell tovább élnünk, s akkor a népi kultúra nem vész el.

– Milyennek látod a széki jövőt?

– CsSS:Úgy gondolom, Szék a Világörökség része. Ha feltámad az ösztönös természetesség és igény a kultúra, avagy a néphagyományok ápolására, egészen biztos, hogy egy példaértékű szellemi hely maradhat mindörökké. Ellenkező esetben csak egy híres falu ( „város” ) modern változata lesz.

– SA:Lelkes kis közösségek fáradoznak Szék zene- és tánckultúrájának virágoztatásáért. Én is ezekhez tartozom, a széki fiatalokból álló táncegyüttessel, zenészbarátaimmal. Széket ma is az „egyet-akarás” jellemzi, és ez a közös gondolkodás a jövőre nézve sem tűnik el, csak átalakul. Biztos vagyok benne, hogy Szék, a széki tárgyi és szellemi népi kultúra meg fog maradni, átfogalmazódik, de a továbbiakban a miénk marad, hiszen érezzük, hogy sokkal szegényebbek lennénk nélküle. És én úgy érzem – a magam elfogult módján –, hogy úgy kell nekünk minden, ami Székről való, mint a mindennapi kenyér, s a víz, meg a levegő...

[1]Ilka Gyuri, Icsán – egykori prímások. Ki tudja a rövid életrajzukat ide leírni?