Taub Eizik Izsák, a Kállói Rebe 1751-1821

1751-ben Nagykállóban született Jichak Ejzik Taub cadik – magyarosan Taub Izsák Ezékiel csodarabbi – a magyarországi haszidizmus atyja. A Kállói Szentként is emlegetett rabbi Baál Sém Tov, azaz a csodatevő Szent Istennév ismerőjeként híresült el a kelet-magyarországi haszid zsidók körében. Számtalan gyógyulás, bölcs példázat és jótanács mellett az ő nevéhez fűződik, a Szól a kakas már című szatmári népdal, amely hazánk vidéki zsidóságának himnuszává vált. A szöveg első része magyar nyelvű, az utolsó két versszak vége héber. A Messiás eljöveteléről szól és arról, hogy a zsidóságot bűnei miatt száműzték országukból, de, ha a Messiás megérkezik, felépül a Szentély és Sion városa benépesül. A hagyomány szerint a rabbi egy kállói pásztorfiútól vette meg a dallamot.

"A róla szóló legendák bekerültek a chaszidizmus legendakörébe. A magyar Alföld levegője veszi körül alakját, magyar népdalokat formál át, azt mondja: ezeket énekelték Izrael gyermekei Babel vizei mellett, s bennük népe fájdalmait, megváltásvágyát és Sechiná bolyongásait hallja. Ezek az énekek magyar- zsidó népdalokká lettek, melyeket ma is széltében énekelnek

Deutsch Gábor tanárkollégánk a Gyökér, szár, virág... című kötetében költői szavakkal emlékezik meg a Rebbéről. Dolgozatának címe. "Sírnak, rínak a bárányok". E kis tanulmányban is központi szerepet kap a leghíresebb szerzemény a Kállói Rebbe "nótája" a Szól a kakas már... A pásztorfiútól hallott szövegben, dallamban, melyet átitat és megszépít a Szentírás nyelvezetének csodája, újra felcsillan a megváltásba vetett remény himnusza: újból felépül a Jeruzsálemi Szentély...

Először az eredeti textus:

Taub Eizik Izsák, a nagykállói csodarabbi a hászidizmus első jelentős hazai cáddikja volt a 18. század végén. „Egy legenda szerint sokat időzött a környező erdőkben és mezőkön, mert nagyon szerette és élvezte a természet szépségeit. Gyakran beszélgetett az egyszerű pásztorokkal és erdészekkel. Egyik sétája alkalmával a rabbi az erdő szélén egy pásztorfiút hallott énekelni. A dal nagyon megtetszett a mesternek, és állítólag felajánlotta a fiúnak, hogy megvenné tőle. Amaz boldogan kötötte meg a számára előnyösnek tűnő üzletet. A rabbi, miután átnyújtotta a beígért egy aranyat, megtanulta az éneket, a fiú pedig elfelejtette.”

Szól a kakas már, majd megvirrad már,
Zöld erdőben, sík mezőben sétál egy madár.
Micsoda madár, hej de micsoda madár?
Zöld a lába, kék a szárnya, engem odavár.
Várj madár, várj, te csak mindig várj,
Ha az Isten néked rendelt, tied leszek már.

A szöveget kiegészítette négy további, részben héber nyelvű sorral:

De mikor lesz az már, hej de mikor lesz az már?
Jibóne hamikdos, ír Cijajn tömálé
És miért nincs az már, de miért nincs az már?
Umipné chatoénu golinu méarcénu

A dal az eredeti magyar szöveggel hagyományozódva mai napig világszerte az egyik legkedveltebb éneke a haszid közösségeknek. Dallamára számos klezmerfeldolgozás született, és így talán az egyik nemzetközileg legismertebb magyar eredetű dalnak kell tekintenünk.
A legenda mélyértelműen szemlélteti a szóbeli hagyományozódás bonyolult folyamatát. Az átvétel egymástól eltérő kulturális közösségek között megy végbe, a tranzakció végrahajtói azonban önálló individuumok. A szövegcsere mintegy adásvételi szerződésként jelenítődik meg, ahol a pásztorfiú mintegy átruházza a rabbira a dal autoritív funkcióit, beleértve az értelemkonstituálás jogkörét is. Textológiai értelemben nem a szöveg lemásolása történik itt, a folyamat sokkal inkább az átdolgozás, az áthasonítás, az imitáció logikája szerint alakul.
A rabbi figyelmét minden bizonnyal a dal elején álló kakas-motívum ragadta meg, hiszen a zsidó hagyományban a hajnalt kiáltó szárnyas a messiás hirnöke. Ez az ismerős, erős érzelmi viszonyulást kiváltó szövegelem, amely képes volt az emlékezetében élő szövegvilággal jelentésgazdag asszociációs viszonyba lépni, mintegy az áthasonítás folyamatát elindító kapcsolóként működhetettt. A variálódás, az átköltés, a szöveg finom átalakulása már ennek az asszociációs sornak a logikája szerint történt meg. Míg a forrásszöveg jól felismerhetően hajnalének, alba, és így a szerelmi költészet körébe tartozik, a kulturális közegváltással funkciója megváltozik, és immár egy teljesen más, vallásos–misztikus fogalomkör kontextusában kezd működni. Mindezek után vajon modhatjuk-e azt, hogy a fiú és a rabbi dala azonos? A két szöveg vajon variánsa-e egymásnak? Az őket összekötő kapcsolat genetikus vagy inkább intertextuális jellegű?
Látható az is, hogy a közösségi emlékezet egyúttal a szöveg feletti uralomért folyó versengés helyszíne is, s bár a legenda hangsúlyosan állítja, hogy a fiú örökre elfelejtette a dalt, a szöveg variánsát a mai napig éneklik sokfelé magyar népdalként is   (Orlovszky Géza )

Szól a kakas már,
Majd megvirrad már,
Zöld erdőben, sík mezőben,
Sétál egy madár.

De micsoda madár, de micsoda madár,
Kék a lába, gyöngy a szárnya engem odavár

Várj madár, várj!
Te csak mindig várj!
Ha az Isten nékem rendelt,
Tiéd leszek már.

De miért nincs az már, de miért nincs az már
Mipné chátoénu gálinu méárcénu,
Azért nincs az már.

De mikor lesz az már, de mikor lesz az már?
Jibáne Hámikdás Ir Cijon temálé
Akkor lesz az már

Most lássuk a héber fordítást:

A dal önálló életet él, nem véletlen, hiszen mondanivalójának örök aktualitása van. Éneklik Izraelben, Amerikában, Ausztráliában, Kanadában, Magyarországon, stb..., minden olyan kilében, ahol magyar ajkú közösségek, avagy Kállói Rebe hívei élnek. Himinikus hangulata ma is hat.

A szöveg és a dallam hallatán ma is megérint bennünket a Végtelen...!