A Kalevala és a magyar sors

 A finn nép ünnepén

    Néhány héttel korábban a magyar kultúra napját ünnepeltük, most pedig, február 28-án, amint azt korábban is tettük, az északi nyelvrokonainknak az ünnepére, a finn kultúra napjára emlékezünk. Tesszük ezt abból a célból, hogy kifejezzük ragaszkodásunkat, és szorosabbra fűzzük kapcsolatainkat európai nyelvrokonainkkal. Persze, van ebben az ünneplésben nagyfokú öncélúság is, miszerint erősíteni szeretnénk magunkban azt a tudatot, hogy a szláv és germán népek tengerében mi sem vagyunk árva rokontalanok. Nyelvrokonainkban, a finnekben, az észtekben és a többi finnugor kis népben ugyanis olyan társakat tudhatunk magunk mellett, akik már számtalanszor kifejezték szeretetüket és ragaszkodásukat a magyar néphez.
    Amikor a finn kultúra napjáról beszélünk, természetesen szólnunk kell a Kalevaláról is, mivel ez az ünnep e mű megszületéséhez kötődik. Elias Lönnrot, a finn kultúra legkiemelkedőbb alakja ugyanis ezen a napon (1835. II. 28.) fejezte be a finn népköltészet remekeinek a Kalevalában való összegyűjtését és összefűzését. E remekmű születésének napját, mint ahogyan mi a Himnuszét, a finn kultúra ünnepévé fogadták. 
    Annak ellenére, hogy a Kalevala híre nagyon korán eljutott Magyarországra, hisz a Literaturai Lapok 1836. január 23-i számában már olvasni lehet róla, hogy: ,,A helsingforsi finlandi tudós társaság régi és új Finn énekek és Balladák gyűjteményét akarja kiadni. E végre Lönnrot orvos számos kirándulásokat tesz”, mégis a ,,halszagú rokonság”-ot nagyon sokan nem akarták elfogadni. Mi mindig rangosabb rokonságra vágytunk. A szabadságharc bukása utáni letargikus magyarság ugyanis az addigiaknál is kevésbé volt hajlandó elfogadni a finnugor nyelvrokonság tényét, közöttük például Táncsics Mihály is, mert úgy érezték, ez újabb megaláztatás a porig sújtott nemzet számára. Ennek ellenére, mint minden remekmű, így a Kalevala is elkezdte honi diadalútját. Ebben Hunfalvy Pálnak volt elsődleges szerepe. Az első magyar, aki 1840-ben már fordítási szándékáról is beszámol, s le is fordította az eposz néhány töredékét, az a Reguly Antal volt, aki az őshazakutatásért az egészségét, majd az életét is feláldozta. Ez is jellemzi a magyar sorsot. 
    A teljes verses fordítás, amelyik a német (Anton Schiefner, 1852) és a svéd (Karl Collan, 1864) után a harmadik volt a világon, Barna Ferdinánd nevéhez kötődik 1871-ben. Barnát e munkájáért számtalan bírálat érte. Azt állították, hogy költőietlen. Germanizmussal vádolták, mivel az átültetéskor a német fordítást is segítségül vette, és annak ellenére, hogy harmincnyolc évig más fordítás nem létezett, gúnyt űzve mondta az akkori magyar tudós társaság Barna művére: ,,Való igaz, most már nekünk is van Kalevalánk magyarul! Csakhogy ez nem Kalevala. Ez Barnavala.” Az utókor inkább azért neheztelt Barnára, s hárult át neheztelése az általa fordított Kalevalára, mert Arany Jánost nem nyerték meg a finnugor ügynek. Mindez közrejátszott abban, hogy Barna Ferdinánd fordításáról csaknem száz esztendőn át lesújtó kép alakuljon ki. Ez is magyar sors! 
    A következő Kalevala-fordító Vikár Béla volt. 1909-ben az ő művét már ovációval fogadta az irodalmi közvélemény. Valószínűleg már nem volt olyan ,,szégyenletes” a finn és az észt rokonság. Hosszú lenne felidézni mindazok névsorát, akik elismerően, sőt szuperlatívuszokban szóltak a második magyar Kalevaláról. Vikár tolmácsolásában a Kalevala ,,hazaérkezett” Magyarországra. Az eposz egyik legismertebb s leglelkesebb méltatója Kosztolányi Dezső volt, aki írásával mindmáig a magyar Kalevaláról szóló legszebb esszét öntötte szavakba.
    ,,Vikár Béla, aki évek hosszú során gyűjtötte a népmeséket és a népkölteményeket, s minden tájszólást ismert, leleményes költői cselhez folyamodott. Megtartotta a mai pallérozott szó- és szólamkincset, de inkább ízelítőül, sohasem az érthetőség rovására, hanem jellemzésül és színfoltul tájszavakkal tarkázta a szöveget, az ország minden részéből, háromszéki és göcseji szavakkal éppúgy, mint felső-tiszai és csallóközi szavakkal, ezenkívül fölelevenítette néhány kihalt, régi szavunkat kódexeinkből, s merész, talpraesett ötlettel - elvonás útján - új szókat is formált. Ezzel a mesterien mesterkélt, mégis természetesen folyó varázslatos nyelvvel pedig elérte, hogy a Kalevala mintegy gyűjtőmedencéje, olvasztó tégelye lett egész szókincsünknek... Nemlétező nyelv ez, de ízig-vérig magyar, s amellett homályos ősiségét érezteti nyelvünk ismeretlen múltjának, azt a káprázatot keltve, hogy csak így költhették volna a mi Kalevalánkat, ha az el nem pusztul valahol Ázsia fönnsíkjain...” 
    Az eposz harmadik magyar fordítására Nagy Kálmán vállalkozott. A fiatal, tragikus sorsú nagybányai tanárnak nem adatott meg, hogy a helyszínen tanulmányozza a Kalevala népét, s főleg ennek a népnek a nyelvét. A mű 1972-ben jelent meg Bukarestben. A fordító ekkor már halott volt. A hírhedt Securitate zaklatása miatt önkezével vetett véget életének. Ez is magyar sors. A kéziratot közeli barátja, Páskándi Géza jelentette meg. Művét a kritika - mind a hazai, mind az erdélyi - többnyire szeretettel, megértéssel fogadta. S nem csupán kegyeleti okokból. Már a megjelenést követő esztendőben tizenhárom ismertetés és elemzés látott napvilágot róla. Szinte valamennyi a formahűségét és korszerű nyelvezetét dicsérte. Végre megszületett az első - Varga Domokos szavaival élve - ,,köznyelvű Kalevalánk”. Magyarországon az Európa Könyvkiadó adta ki 1975-ben.
    A következő esztendőben, 1976-ban egy másik magyar nyelvű Kalevala-fordítás is napvilágot látott. Igaz, csak kétszáz példányban és sokszorosítva. Nem Magyarországon, hanem Helsinkiben. Magyarországon csak 1980-ban adták ki finn néprajzi tárgyak fotóival illusztrálva. A fordítója Rácz István, aki választott hazájában, Finnországban fotóalbumaival szerzett magának országos hírnevet. Nem volt ismeretlen azonban a magyar irodalmi életben sem, mivel számos regényfordítása mellett 1956-ban, még itthon, megjelentette a finn lírai népdalokból készült Kanteletár című kötetét. Rácz Kalevala-fordítása az alliterációt tartja a kalevalai vers fő szervezőerejének. Ezért nála találkozunk ezzel a legtöbbször.
    Ingét veti ingó nádra, szép szoknyáját száraz ágra,
    harisnyáját hűs homokra, cipellőjét cifra kőre,
    gyöngyeit a gyöpre szórja, dobja gyűrűit a gyomba.
    [IV: 310-316.]”
    Az ötödik Kalevala-fordítás egy nyomdatechnikai fogással hívja fel magára a figyelmet. Fordítója Szente Imre, aki Kosztolányi mintájára ,,népkönyv”-vé szeretné tenni hazánkban a Kalevalát. Ezért a prózai epika műfajainak, a mesének és a regénynek a tulajdonságait szándékozott kiemelni fordításában, s ennek tipográfiailag is nyomatékot adott. Az egész eposzt prózai szövegként tördelte, de a rímek és a verses lüktetés egyértelművé teszi a verses jelleget. A sokáig Finnországban élt, majd Svédországba áttelepült magyar költő műve 1984-ben készen volt, itthon azonban Weöres Sándor ajánlása ellenére sem talált kiadóra. Végül a Nemzedékek és a Nemzetőr közös kiadásában látott napvilágot Münchenben 1987-ben. Ily módon az ötödik teljes magyar Kalevala már másfél évtizede megszületett - első megjelenésekor még néhány recenzió is méltatta -, csak éppen hozzájutni, elolvasni nem volt lehetőség. Sokan beszéltek róla, anélkül, hogy ismerték volna. 2001-ben talált haza magyarországi kiadásban, Pusztay Jánosnak, a szombathelyi Minoritates Mundi-Literatura szerkesztőjének jóvoltából. 
    Végezetül megállapíthatjuk, hogy az öt magyar fordításból csak kettő született Magyarországon, és ez a legfájóbb magyar sors.

GUBÁS Jenő