Énekelni tűzzel, lélekkel, energiával

Beszélgetés Madarász Katalin népdal –és magyarnótaénekessel.

– Hallottam, hogy szüleiről utcát neveztek el Túrkevén. Igaz, hogy nagyszerű indíttatást kapott hazulról?

– Szüleimnek a népi kultúra iránti mély elkötelezettsége, vonzódása határozta meg egész életemet. Édesapám a népdal, édesanyám a néptánc-kincs avatott ismerője, gyűjtője és tanítója volt. Még a szólásokat is gyűjtötte. Édesapám a ’60-as években megyei versenyt nyert a „Fiaim csak énekeljetek” c. pályázatával. Szüleim sokáig tanyasi iskolában tanítottak Szelesháton. Az iskola a tanyavilág kulturális központja lett. Szüleimnek köszönhetem, hogy énekes lettem. Az ok: nem vagyok olyan típus, aki magától kiállt volna énekelni, táncolni. Sosem élt bennem a „magamutogatás.” A mai napig visszahúzódó típusú ember vagyok, aki a színpadon kinyílik, de a társaságban inkább a háttérbe vonul. Első gyermekkori élményeimet alapvetően meghatározta a tanyai iskola környezete, és az egyszerű földműves emberek közelsége. Ezek azok a gyökerek, melyek a kunsági tájhoz kötnek. Büszke is vagyok ezekre a gyökerekre! A vidéknek az az előnye, hogy szinte mindenki tud a másikról. A falu megtartó erejének egyik titka: ismerjük a másikat erényeivel és hibáival együtt. A fővárosban azt hiányolom, hogy sokszor a szomszédainkat sem ismerjük. Nem köszönünk azoknak, akik egy utcában laknak velünk. Tizennyolc évesen kerültem el Túrkevéről, s azóta nem bírom megszokni a budapesti életet. Teljesen izoláltan él a pesti ember. Ez az oka annak, hogy kiköltöztem Érdre. Sikereim csúcsán is egyszerű kevi lány maradtam, s igyekeztem minden sztárallűrt elkerülni. Szüleim később felköltöztek Budapestre, hogy segítsenek rajtunk, mert a pályám mellett elég nehéz volt gyermekeim taníttatása. Azt, hogy a gyermekeim rendesek és jól iskolázottak, édesanyáméknak köszönhetem. Hálás vagyok nekik azért is, mert azokat a dalokat vittem később a Rádióba, amit ők összegyűjtöttek.

– Mikor volt első színpadi fellépése?

– A konkrét dátumot nem tudom megmondani. A hivatalos pályafutásomat 1954-től számítják, ugyanis ettől kezdve énekelek a Magyar Rádióban, de sokkal korábban kezdődött ez a folyamat. Kislány koromban szerepeltem az iskolai ünnepségeken, felléptem a Kölyök Gyöngyösbokrétában, és táncoltam az édesanyám által vezetett néptánccsoportban. Ez a csoport olyan jól működött, hogy fővárosi versenyekre is felkerültünk. Akkor már énekeltem is, főleg két tánc között. Míg a többiek átöltöztek, addig én daloltam a közönségnek. Egyszer Szolnokon léptünk fel egy vásáron, s a szünetben bejött egy riporter, aki azt mondta édesanyámnak: ennek a kislánynak a Rádióban van a helye. Ez 1953 végén történt. 1954-ben hallgattak meg a Rádióban, s ezt követően jött az értesítés: „Örömmel értesítjük, hogy a népdal kategóriában megfelelt.”

– Túrkeve másik nagy, élő muzsikus szülöttje Balogh Márton. Tartja vele a kapcsolatot?

– Természetesen. Édesanyámnak volt az egyik nagyszerű táncosa, s ezen kívül az ő nagynénjével egy osztályba jártam. Szülővárosom másik nagyszerű énekese Farkas Rozika. Amiben csak tudom, segítem őt. Sajnos, aki vidéken lép fel, arról hallgatnak a pesti lapok, ráadásul egy nem fővárosi magyarnóta énekes duplán hátrányos helyzetben van a műfaj totális ellehetetlenítése miatt. Rozi olyan szépen énekel, hogy sikerei miatt vissza szokták hívni.

– Kezdetben a tánc jobban érdekelte, mint az ének?

– Igen, az éneket a tánc velejárójának tartottam. Először táncolni akartam a Tímár Sándor által vezetett Bartók Együttesben, de az ének felé váltottam, mert visszeres volt a lábam.

– 1954-ben hallhatták először a Rádióban, de csak nyolc év múlva kapott működési engedélyt. Mi ennek az oka?

– Az ok a jellememben kereshető: sosem voltam kilincselő ember. Grabócz Miklós, a Népzenei Osztály vezetője egyszer megkérdezte tőlem: miért nem hivatásos énekes? Így aztán utánajártam a dolognak, s megkaptam az engedélyt. Sajnos ma már nincs is Népzenei Osztály a Rádióban. Nemcsak az egészségügyet és az oktatást tették tönkre, hanem a gyökereinktől is meg akarnak fosztani.

– Népdalénekesként kezdte, de később cigány dalokat és magyar nótákat is előadott.

– Csenki Imre gyűjtésében hallottam életemben először cigány dalt a Népi Együttestől. Ez nagyon tetszett nekem, mert egy teljesen más világot mutatott meg nekem. Hazamentem szüleimhez, és megkértem anyukámat, hogy szóljon a cigánygyerekeknek, hátha tudnak a keveiek is ilyesmit. Odasereglett elém vagy hetven gyerek, s megszólaltak egymás után a szebbnél szebb cigány dalok, én meg a harmonikámmal kísértem őket. Meg is alakítottuk a helyi kultúrház igazgatójának patronálásával cigány együttesünket 1958-ban. Remek táncosok és énekesek voltak benne. A fegyelmező eszköz az volt: „aki nem viselkedik rendesen, aki fellépés előtt iszik, az nem mehet színpadra.” Amikor legközelebb behívtak a Rádióba, mondtam, hogy hallgassák meg az együttesben tanult dalokat is. Így vettem fel a Rádióban az első cigány dalokat, s ez a pályám szempontjából is szerencsés volt, mert akkor még senki más nem énekelt ilyeneket. Felvettek a Rajkó Zenekarhoz is, ami már csak azért is jó volt, mert jártuk a világot velük. Szerepeltem a Honvéd Művészegyüttesben, a Bartók Együttesben is, pedig akkoriban még működési engedélyem sem volt. Amikor a Rajkóhoz odakerültem, Farkas Gyula bácsi mondta, hogy ezt meg ezt fogom énekelni. Mondom, elnézést, én a saját összeállításomat fogom énekelni, erre azt mondta, akkor nem énekelhetek. Magam is elképedek az akkori bátorságomon, de legközelebb már Gyula bácsi azt a blokkot ajánlotta másnak is, amit én vittem oda. Nótát hosszú ideig nem énekeltem, de nem azért, mert nem szerettem, hanem mert voltak olyan képzett előadók, akik a műfaj jelesei voltak. Kezdetben külföldön népdalokat és cigány dalokat énekeltem. Mindig sikeres voltam, s szerettem azokat a vidám dalokat, melyek jókedvre derítik a hallgatóságot. Amerikában, az éttermi fellépések közben vettem észre, hogy a kinti magyarok kérik az ő kedves nótájukat. Egy svájci fellépés után határoztam el, hogy csak azért is felveszek magyar nótákat a repertoáromba. Svájcban az ottani tévé igazgatója közölte velem, hogy szeretné kérni a Nádi Jancsit, a Vén cigányt, meg az Akácos utat. Nem is értettem, hogy kerülnek ezek össze. Kiderült, hogy itt járt Magyarországon, s vett egy lemezt, amelyen én is közreműködtem, akkor határozta el, hogy kivitet engem. S amikor megkérdezte az ottani magyarokat, hogy mit énekeljek, akkor ők ezeket a nótákat kérték.

– Népdalénekesi körökben le szokták nézni a magyar nótát?

– Igen, úgy, ahogy a wagneriánusok nem bírják elviselni az operettet. Nem helyeslem a népdal és a nóta szembeállítását. A népdalosok szembeálltak és állnak a nótaénekesekkel, pedig miért kell utálnunk egymást? Én mindenki kötelességének tartom, hogy tudja, ismerje a saját kultúráját. Régebben azt mondták: a népdalt támogatni kell, mert az a mi zenei anyanyelvünk. Ez valóban így van, de attól még a nótát nem kell teljesen a partvonal mögé szorítani. Ma már a népdalt sem támogatják, de nem nézik le annyira, mint a nótát. Régen sem volt olyan jól menő a nóta, mint ahogyan azt sokan gondolják. A hetvenes években kezdték először megengedni, hogy havonta egyszer megjelenjen a nóta a televízióban… Jelen pillanatban a béka feneke alatt van ez a műfaj, ezért ki kell ebből kecmeregni. Most, hogy bent vagyunk az EUban, a külföldiek sem arra kíváncsiak, hogyan tudjuk elénekelni az angol dalokat. Az csak egy gesztus lehet, de inkább azt kellene megmutatni, ami a sajátunk, ami csak itt van, sehol másutt. Ezt nem értik meg, nemcsak most, már az 1990-es évek előtt sem. Csak most már felnőtt több korosztály, amelyik mindig azt hallotta, hogy a magyar nóta semmit sem ér.

– Térjünk vissza pályafutására. Mikor végezte el az Idegen Nyelvek Főiskoláját?

– 1953 őszétől 1956-ig jártam oda. Német szakon tanultam, s az oklevél szerint fordító lettem. Az utolsó évben az ELTE épületében volt a tanítás, mert megszűnt az Idegen Nyelvek Főiskolája. Sosem gyakoroltam a szakmámat, hiszen három év alatt gyakorlatilag nem lehet ilyen mélységben megtanulni a nyelvet. Ez az iskola csak alapot adott nekünk. A főiskola után az Agrimpexhez helyeztek el. Az ott eltöltött két hónap arra volt jó, hogy rájöttem: ki nem állhatok pénzzel, kereskedelemmel foglalkozni.

– Otthagyta munkahelyét?

– Nem, hanem kirúgtak.

– ?

– Utánam is nyúltak, s letiltottak a Magyar Rádióban, de ezt két év múlva feloldották. Mindezt 1958-ban tudtam meg Grabócz Miklóstól. Ő volt, aki kijárta, hogy oldják fel a letiltást.

– Milyen „bűnt” követett el?

– Részt vettem az 1956-os forradalomban. A Rákóczi út 5. szám alatt állt a Zrínyi Ilona Kollégium. Október 23-án oda mentem vissza az albérletből, mert annyira felvillanyoztak az események. Ott voltam a Parlament előtti eseményeknél, mikor a Földművelésügyi Minisztérium épületéből lőtték a tüntetőket. Az első napokban azon gondolkodtam: hogyan tudnék hasznára lenni a forradalomnak. Az ELTE Forradalmi Bizottságánál jelentkeztem volt osztálytársammal együtt. Egy küldetésünk volt: teherautóval ki kellett menni Nickelsdorfig, s azt az élelmiszert, amit összegyűjtöttek az osztrákok, el kellett szállítani Pestre. Ez volt a „bűnöm”, s ezért tiltottak le. Az Agrimpex személyzetise azt írta a Rádióba, hogy Madarászt azért tiltsák le, mert fegyvereket szállított.

– 1962-ben bejelentkezett a vendéglátóiparhoz. Szeretett éttermekben énekelni?

– Van, aki utálta ezt, én viszont nagyon szerettem. Törzshelyem nem volt, hanem hívtak az éttermekből. Előtte kalauzként dolgoztam a pesti buszokon. Grabócz ezt megtudta, s elintézte az ORI-ban a meghallgatásomat. Minden szombatvasárnap volt fellépésem, s később már hétköznap is. Munkámat ott kellett hagynom a sok felkérés miatt. Szüleim féltettek is : mi lesz, ha nem hívnak az éttermekbe.

– A külföldi szereplések se maradtak el. Igaz, hogy tiszteletbeli üzbégnek is megválasztották?

– Igen, mert egy üzbegisztáni turné alatt elénekeltem a közönségnek egy üzbég dalt. Ez nagyon tetszett nekik, mert akkoriban az orosz volt még ott a hivatalos nyelv.

– Dobogós helyezést ért el a „Nótaolimpián.”

– Nem csak előadóművész, hanem nótaszerző is vagyok. Tehát dalokat adtam be. Már édesapámnak is voltak versei, s nekem sikerült hagyománnyá nemesíteni ezt a családi vonást. Még gyerekkoromban a bátyám is szerzett dallamot, verseket, mi ezt vígan énekeltük, de a nótaszerzés sokáig eszembe se jutott. Egyszer a kisebbik fiam szerzett különböző dalokat, s arra kért, írjak hozzá szövegeket. Később már a dallamot is én szereztem. Előfordul, hogy költeményeket zenésítek meg.

– A nótának csupán szórakoztató funkciója van?

– Nem, hanem irodalom-népszerűsítő is. Bizony, a nóták költői módon fejezik ki az alapvető emberi érzéseket. Már csak azért is, mert korábban éppen a nagy költőink verseit zenésítették meg a nótaszerzők, gondoljunk csak Petőfi verseire, amelyekből nagyon sok nóta keletkezett. Egressy Béniék pont azért zenésítették meg Petőfi költeményeit, hogy népszerűsítsék azokat.

– Idén nyáron hol lépett fel?

– Több helyen is, de a legemlékezetesebb a Nótás Sétahajó, melynek fő szervezője Nógrádi Tóth István. A Nótás Sétahajó áprilistól szeptember közepéig vasárnaponként reggel indul Budapestről a Nemzetközi Hajóállomásról Horányig, ahol 12-16 óráig zenés programot és ebédet tartanak egy Hotelben, aztán indulás vissza. A fellépők –rajtam kívül – a teljesség igénye nélkül: Agárdi László, Miklóssy József, Szabó Szilvi, Poór Péter, Ihos József, Bokor János, Blaskó Bernadett, Kovács Erzsi, Tarnai Kiss László, Máté Ottília, Harangozó Teri, Nyertes Zsuzsa, Csongrádi Kata, Szentendrei Klári. Nagyon sok nyugdíjas nóta nélkül maradt, mióta nincs nóta a Petőfi Rádión, és esetükben a hajókázás hiánypótló lehet, csillapíthatja a nosztalgia utáni vágyukat egy kis időre. Az intézmények nem éltetik a nótát, ezért a kis közösségek teszik. Helytelen elképzelés: a magyar zene nem kap helyt a médiában, csak a világslágerek. Nem vagyok a slágerek ellensége, de ez nagyon egysíkú dolog művészeti szempontból is. A környező országokban nagyon sokra tartják a népi kultúrát, csak nálunk tapossák a földbe. A szomszédos országok többsége nemcsak ebben jár előttünk, hanem a kettős állampolgárság megadásában. A magyar értelmiséget is hibáztatom, mert vagy elárulja a népet, vagy meghunyászkodik.

– Van jövője a műfajnak?

– A rendszerváltás óta sokkal kevesebb fellépésünk van, hívnak sokfelé, de sok helyen nincs pénz. Akkor megyünk ingyen, ha tudunk. A jelen gazdasági helyzetben először a kulturális javak fogyasztásáról mondanak le az emberek. Igaz, már az is jólesik, ha tudom, hogy mégiscsak ismernek engem. Olyan a természetem, hogy mindig azzal vagyok elégedett, ami van. Örömmel tölt el, hogy ennyi idősen még bárkinek egyáltalán eszébe jutok. Világraszóló tehetségek vannak Magyarországon! Azt mondtam, akármilyen kevés fellépés is van, jönni kell az újaknak.

– Elégedett az életével?

– Igen. Bár bolond az, aki látja, hogy mindent tönkretesznek ebben az országban, s azt mondja: boldog vagyok. Ennek ellenére van egy belső nyugalmam. Remélem nem sikerül a magyarságot teljesen ellehetetleníteni. Művészetemmel hitet és reményt szeretnék plántálni az emberekbe: ne adják fel, s akkor lesz még boldogabb jövő.

Medveczky Attila