Ösztönlény– tele tűzzel

Madarász Katalin népdal- és nótaénekes

Gyerekkoromban gyűlöltem az úgynevezett „magyar nótát”. Kirohantam volna a világból is, amikor szüleim a Jó ebédhez szól a nótát vagy a Nótaszót nézték, hallgatták. Csak édesanyám húslevese tartott vissza rövid időre. Ma már szívesen nézném hetekig is a régi „sztárokat”, ha meglenne az a régi húsleves, s főleg, aki főzte. Nincsen már nóta sem, édesanyám sem, és húsleves is alig, ami van, az sem olyan. E nosztalgia miatt gondoltam, hogy mégiscsak végignézem Madarász Katalin műsorát a Roma Parlament színpadán az Amaro Drom által szervezett „nőnapi” bulin. Madarász Katalin nevét persze ismertem még a régi időkből, de valójában semmit sem tudtam róla, csak azt, hogy ahhoz a „nemszeretem” műfajhoz tartozik. Aztán felment a színpadra egy idős asszony, és csodát művelt. Tátott szájjal bámultam. Nem lettek jobbak az általa énekelt dalok, mint régen, de olyan tűz, annyi élet és energia, és lélek volt abban az asszonyban, hogy nem lehetett nem szeretni. Nótán innen és túl, egészen a rabja lettem. Később a Déli pályaudvaron beszéltünk meg találkozót, egy rövid interjú erejéig, mintegy köszönetképpen a nálunk – ingyen – adott – műsorért. A kora délutáni időpontban olyan üresen tátongott az állomás, mintha soha senki nem utazna már innen sehová. Kicsit csalódtam, amikor felismertem Katikát: én a színpadon egy hatalmas, csillogó dívát láttam. S helyette egy kicsit kopottas, egyszerű asszonyt kaptam. Mindaddig, amíg beszélgetni nem kezdtünk.

Az „eredeti” népzenét művelők sohasem kedvelték, sőt lenézték a nótát és énekeseit, ön mégis áttért...

A cigány dalokat nem azért kezdtem el énekelni, mert az jutott eszembe, hogy ezzel bármiféle sikereket lehetne elérni, hanem azért, mert hatott rám az az ősi erő, ami egy népnek a lelkét tükrözi, s erre csak a népdal alkalmas. A zene sok mindent el tud mondani. A magyar nótát én sem szerettem fiatal koromban, népdalos voltam, mert mindig is kíváncsi voltam a történelemre, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk. Persze először a saját népemére, aztán másokéra is. A nótát könnyedebb, pusztán szórakoztató műfajnak tartottam. Menet közben döbbentem rá arra, hogy nem egészen volt helyes az ítéletem ebben. Lehet, hogy ahogy idősebb lettem, a szentimentálisabb érzések utolértek engem is, és bizony ezek a nóták költői módon fejezték ki ezeket az érzéseket. Már csak azért is, mert korábban éppen a nagy költőink verseit zenésítették meg a nótaszerzők, gondoljunk csak Petőfi verseire, amelyekből nagyon sok nóta keletkezett. Bár ma is volna olyan költő, aki a mai ember érzéseit ilyen módon fejezné ki! Hozzátartozik  a magyar nóta lenézéséhez, hogy sem a televízió, sem a rádió nem becsülte meg a magyar nótát eléggé évtizedek óta, pedig ez is hozzátartozik a kultúrához. Én nem vagyok nótaénekes, hiába nótákat is énekelek, de rájöttem, hogy ez bűn, nem helyes azt mondani, hogy csak tiszta forrásból. Persze valóban van tiszta forrás is, de meg kell becsülni ezeket a dalokat is. Azért kezdtem el nótát énekelni, mert nagyon bosszantott, hogy a saját táborom, a népdalosok annyira megvetően nyilatkoztak róla. Hát miért? Erre egy külföldi döbbentett rá arra, hogy ez tarthatatlan. Kikerültem Svájcba, és az ottani tévé igazgatója közölte velem, hogy szeretné kérni a Nádi Jancsit, a Vén cigányt, meg az Akácos utat. Nem is értettem, hogy kerülnek ezek össze. Kiderült, hogy itt járt Magyarországon, s vett egy lemezt, amelyen én is közreműködtem, akkor határozta el, hogy kivitet engem. S amikor megkérdezte az ottani magyarokat, hogy mit énekeljek, akkor ők ezeket a nótákat kérték. Mondtam neki, hogy a Nádi Jancsit azt eléneklem, mert az egy ballada, de a többit nem. Hogy-hogy, az nem magyar dal? – kérdezte. Akkor kezdtem el gondolkodni, hogy mi ez, hát nem szépek ezek a dalok? Eleinte tehát nem akartam, de mégis megpróbáltam, s egyre több gyönyörűségem támadt bennük, ma már nagyon szívesen énekelem a magyar nótát is.

Több mint ötven éve van a pályán, melyek a legfontosabb állomásai ennek a fél évszázadnak?

Csak ilyen csapongva tudnám elmondani. Felvettek például a Rajkó Zenekarhoz is, ami már csak azért is jó volt, mert jártuk a világot velük. Szerepeltem a Honvéd Művészegyüttesben, a Bartók Együttesben is, pedig akkoriban még működési engedélyem sem volt. Ezek a fellépések nem jártak nagy anyagi elismeréssel, alig kaptam értük pénzt, de boldog voltam, hogy mehettem, hogy énekelhettem. 1962-ben kaptam meg a működési engedélyt, s bejelentkeztem a vendéglátóiparba is. Attól kezdve nekem nem volt szombat-vasárnap szabad, később már hétköznap sem, de hát abban az időben lehetett műsort adni akár reggel is. Szóval nem ment olyan gyorsan, hiszen ‘54-ben kezdtem el énekelni, s ‘62-ben kaptam meg a működési engedélyt, igaz, eszembe sem jutott hogy ebből kellene megélni. Nekem egy előnyöm van: engem sohasem izgatott a pénz. Mindig azt csináltam, amit akartam. Nekem nem kellett sohasem hajbókolni senki előtt, mert nem függtem senkitől. Amikor a Rajkóhoz odakerültem, Farkas Gyula bácsi mondta, hogy ezt meg ezt fogom énekelni. Mondom, elnézést, én a saját összeállításomat fogom énekelni, erre azt mondta, akkor nem énekelhetek. Magam is elképedek az akkori bátorságomon, de legközelebb már Gyula bácsi azt a blokkot ajánlotta másnak is, amit én vittem oda. Egyébként az életben elég türelmes vagyok, de ebben a dologban nem, szeretem azt énekelni és úgy, ahogy én akarom. Bojtor Imrével kezdtem a pályát, ha engem hívtak, mindig őt ajánlottam magam mellé, őt is befogtam cigány dalokra, de neki kevés érzéke volt hozzá. Később kerültem össze Gál Gabival, nagyon nagy szeretettel gondolok vissza erre az időre. Külföldön is sokat voltam. Azt tudom mondani szerényen, hogy nekem semmi hangom nincs, nem akartam énekes lenni, inkább táncolni szerettem. Azt láttam, hogy sikerem van, s meggyőződésem volt, hogy az előadásmódom miatt szeretnek. Ezért féltem is külföldre menni. Egy helyre nem emlékszem szívesen, Kelet-Németországra, mert ott valahogy furcsán fogadtak. Európa majd minden országában jártam, Üzbegisztánban még tiszteletbeli üzbégnek is kineveztek. De a Royal Albert Halltól a Carnegie Hallig mindenütt megfordultam. Mindig megdöbbentem, hogy mi a fene tetszik nekik bennem? Egy kicsit talán olyan vagyok, mint Caramel. Minden belülről jön. ‘64 óta a nyolcvanas évek végéig napi két-három előadást tartottam. Ma már ez megszűnt, pedig most sem tudnék nemet mondani. Képzelje csak el, mit jelenthetett ez fiatalon, sohasem tudtam magam kialudni, borzalmas volt, de én azt nem éreztem, csak mentem, ahova hívtak, igaz, utazni is nagyon szeretek. A rendszerváltás óta sokkal kevesebb fellépésünk van, hívnak sokfelé, de sok helyen nincs pénz. Akkor megyünk ingyen, ha tudunk. Mert már az is jólesik, ha tudom, hogy mégiscsak ismernek engem is, meg a műfajt is. Persze a pénz is jó lenne, mert a 49 ezer forintos nyugdíjamból megélni… De mindig azzal vagyok elégedett, ami van, ilyen a természetem. Gondolja el, milyen öröm, hogy ennyi idősen még bárkinek egyáltalán eszébe jutok? Ez boldogsággal tölt el.

Van-e jövője ennek a műfajnak? Hol van az utánpótlás, a fiatalok, ha a „nagy öregeknek” is alig van fellépésük?

Most jelen pillanatban a béka fenekénél lejjebb van ez a műfaj, de szent meggyőződésem, hogy ki kell ebből kecmeregni. Most, hogy bent vagyunk az unióban, ők sem arra kíváncsiak, hogyan tudjuk elénekelni az amerikai vagy a francia dalokat. Az csak egy gesztus lehet, de inkább azt kellene megmutatni, ami a sajátunk, ami csak itt van, sehol másutt. Ezt nem értik meg, nemcsak most, már a rendszerváltás előtt sem. Csak most már felnőtt több generáció, amelyik mindig azt hallotta, hogy a magyar nóta semmit sem ér, az csak úri nyavalygás. A népdalosok szembe álltak és állnak a nótaénekesekkel, pedig miért kell gyűlölnünk egymást? Én mindenki kötelességének tartom, hogy tudja, ismerje a saját kultúráját. Van a műfajnak utánpótlása azért. Beválasztottak annak idején a szakszervezetbe is, azért maradtam ki, mert bármit javasoltam, látszott, hogy már előre eldöntötték a dolgokat. Úgysincs elég fellépés, minek utánpótlást hozni, működési engedélyt kiadni a fiataloknak? – jelentették ki. Hát hogy lehet ilyesmit mondani?! Hisz mindennap születik valaki, akiből tehetség is lehet. Elnézést kérek, világraszóló tehetségek vannak itt! Én azt mondtam, akármilyen kevés fellépés is van, jönni kell az újaknak. Régen sem volt olyan jól menő a nóta, mint ahogyan azt sokan gondolják. A hetvenes években kezdték először megengedni, hogy havonta egyszer megjelenjen a nóta a televízióban…

De legalább megjelent, igaz, most is látni kisebb televíziós csatornákon…

De milyet? Most csak az számít, hogy kinek van pénze. Aki fizet, az megjelenhet a képernyőn. Nem az a borzasztó, hogy ilyen énekesek vannak, mert felőlem énekelhet mindenki. A baj az, hogy a jók nem jutnak szereplési lehetőséghez a tévékben, vagy csak nagyon ritkán.

Élete nagy részében elég sűrű életet élt, hogy maradt a családra ideje?

Nem lehet ezt a két dolgot összeegyeztetni. Az anyának az a dolga, hogy összetartsa a családot. Én csak úgy tudtam ezt a pályát végigcsinálni, hogy a szüleim helyt álltak helyettem. Két fiam születetett, de azt sem tudom, hogy szültem meg őket, mert még az utolsó hónapban is szerepeltem. December 2-án szültem, de Szilveszterkor már felléptem. Nem is tudom, hogy bírtam. Amikor egyszer sokadszorra kikerültem Amerikába – már mint úgymond dizőz egy étterembe – akkor ott hat hétig szinte ki sem keltem az ágyból, olyan fáradt voltam. Éttermekben idehaza nem szerettem énekelni Pesten. Ha például egy vidéki presszóban léptünk fel, ott tudtam, hogy azért jönnek el az emberek, mert engem akarnak hallani. Ezekben az éttermekben meg mintegy mellékes fogásként szerepeltünk. Másképpen kellett énekelni is, engem az lelkileg kikészített. Nem véletlen, hogy kialakultak a kávéházakban a cigányzenekarok, mert a modern zene is olyan, hogy arra oda kell figyelni, más az éttermi muzsikálás.

Mi marad Madarász Katalin után a nótakedvelőknek? Lemezek, CD-k?

Én úgy kerültem ki Amerikába, hogy nem volt egy lemezem sem. Bors Jenő és illusztris társasága nem tartott érdemesnek arra, hogy lemezem legyen. De Kovács Apollóniának sem volt, pedig ő aztán olyan bődületes sztár volt! Egyszer kint voltam Jugoszláviában szerepelni, és  egy ottani énekes kért tőlem lemezt. Mondtam, hogy nekem nincs. Nem akarta elhinni. Azt mondta, hát őt a kutya sem ismeri még odahaza sem, mégis van lemeze! Rendszerváltás után jelent meg Gál Gabival együtt egymás után öt lemezünk, aztán Lagzi Lajcsi cége önálló lemezt is készített velem. De hát ez már nem a fiatal hang, érti, mire gondolok…

Elégedett az életével?

Teljesen. Tudom én, hogy ez bizonyos primitívséget árul el, mert ha belegondol az ember az életbe, nem lehet soha elégedett. De én ilyen hülye vagyok, mert világéletemben és a mai napig is azt csinálom, amit szeretek. Én reggel felkelek, mindjárt zongorázom, ezt előveszem, amaz eszembe jut, ide-oda csapongok, néha eszembe jut, hogy Jézusom, éhes vagyok, akkor főzök valamit. Én ilyen ösztönlény vagyok, pedig nem voltam buta, de mindig erősebb volt nálam az emóció. Én mindig így mutattam magam a világnak, de talán éppen ezért volt sikeres a pályám.

Kép és szöveg: Néző László

Csenki Imre gyűjtésében hallottam életemben először cigány dalt a Népi Együttestől. – feleli Katialin arra a kérdésemre, hogyan kezdődött a pályája. Közben azt is megtudom, hogy az idegen nyelvek főiskoláját is elvégezte, miközben 1954-ben 18 évesen elkezdődött a karrierje. - Annyira fellelkesültem ezen, mert egy teljesen más világot mutatott meg nekem. Hazamentem a pedagógus szüleimhez, és megkértem anyukámat, hogy szóljon a cigánygyerekeknek, hátha tudnak a keveiek is (Túrkeve) ilyesmit. Odasereglett vagy hetven felnőtt meg gyerek, s mint egy csapból, úgy ömlöttek egymás után a szebbnél szebb dalok, én csak húztam a harmonikámat. Meg is alakítottuk a cigány együttesünket 1958-ban. Remek táncosok és énekesek voltak benne. Már 1954-ben bekerültem a Rádióba népdalénekesként, évente egyszer-kétszer behívtak, de nem voltam én akkor még profi, csak énekelgettem. S amikor legközelebb behívtak, mondtam, hogy hallgassák meg az együttesben tanult dalokat is. Úgy éreztem, hogy ez az én világom, ez a kitörő szenvedély, ez a tűz, a másik pillanatban meg a legmélyebb fájdalom, ezt a magyar népdalokban alig tapasztaltam. Így vettem fel a Rádióban az első cigány dalokat, s ez a pályám szempontjából is szerencsés volt, mert akkor még senki más nem énekelt ilyeneket. Még azon a nyáron Grabócz Miklós megismerkedett Kovács Apollóniával, akit később feleségül is vett, s ő inspirálta arra, hogy Apollónia is ilyesmit énekeljen. De Miklós volt olyan ember, hogy mindenkit támogatott, akiben tehetséget látott, például Bangó Margitot is, s annak ellenére, hogy a feleségének lényegében riválisa lehettem, nem hagyta, hogy engem lesöpörjenek. Ilyen ma nem létezik, ilyen embert alig lehet találni.

Kép és szöveg: Néző László